Egy amatőr futónő naplója

visegrad-trail-cover

A kevesebb néha több – Visegrád trail beszámoló

Kétségbeesett egyensúlyozást folytatok a munka-család-edzés háromszögben, és bár az év elején még olyan komoly céljaim voltak mint a Mátrabérc és a Szentendre-trail, elég korán kiderült, hogy mégsem fog beleférni az idei évbe egyik verseny sem. Egy ideig nem is találtam a fogást a futáson, hogy akkor most merre tovább.

Tudom messziről indítom a sztorit, de nekem innen indul a Salomon Visegrád-trail (29km, 1100m+).

Sokkal több időt töltök fejben is a versenyfelkészüléssel, mint magával a versennyel. Az igazi nagy dilemmák és fejtörések, leginkább a felkészülési időszakban vannak, abban van a meló. Hogyan szervezzem úgy, hogy ne legyek kifacsarva, és edzésértékű futást produkáljak – ez az igazi kihívás a számomra. A versenyen már csak futni kell, és az sokkal de sokkal egyszerűbb, mint az élet egyéb területein megfelelni az elvárásoknak, és közben edzésben maradni.

uth-13

Mikor kiderült, hogy a nagy célokból semmi sem lesz idén, hisz biztosan csak heti három futást tudok bepaszírozni a heteimbe, először arra gondoltam, hogy hagyom a versenyzést egy időre. Aztán eszembe jutottak azok a futó ismerőseim, akik gyakorlatilag teljesen feladták a futást csak azért, mert nem tudtak már olyan gyorsan futni egy félmaratont, mint legjobb korszakukban, elengedték a futást az életükből csak azért, mert nem tudtak annyit futni, mint akkor, amikor igazán volt idejük az edzésre. Fiatalabb koromban hajlamos voltam a dolgokat fekete-fehérben látni, küzdeni makacsul valamiért vagy totális érdektelenségbe burkolózni. A kettő között nem láttam az utat. Nos, ez a dolog megváltozott és változik folyamatosan. Talán ahogy az ember egyre érettebbé válik, nem is tudom, vagy az élet kényszerít arra, hogy megtanuljam látni az árnyalatokat is. A lényeg, hogy újraterveztem mindent, és jobban rázoomolva az UTH oldalára, immár a Visegrád-trailt is megláttam, mint lehetőséget. Egy olyan lehetőséget, ami kellő kihívást ad a jelenlegi edzéseim (és alvás óraszámom) mellett, de fókuszba helyezése, nem okoz frusztrációt.

uth-19

Megbeszéltem az edzőmmel (Jakus Bélával), hogy akkor készüljünk a Visegrád-trailre, és eszerint mentek a további edzések. Mióta nem futok, csak heti háromszor, ritkán négyszer, azóta olyan edzéseket csinálok, ami szinten tart, amiből bármikor bele tudunk vágni egy normális maratoni  vagy terepverseny felkészülésébe.

Én gyakorlatilag itt be is fejezném a Visegrád-trail beszámolómat, mert ezeket az előzetes döntéseket meghozni volt a legnehezebb, és utólag a legjobb érzés, hogy jól döntöttem, mikor nem a visszalépést, hanem az átnevezést választottam. Viszont szeretnék még pár szót ejteni magáról a futásról, mert versenyzés közben is értek apró sikerélmények.

uth-39

A verseny mesés helyszínét nem ragoznám, szerintem mindnyájan újra és újra rácsodálkozunk, hogy micsoda gyönyörű helyen élünk. A visegrádi Salamon-toronyból indulni totál olyan érzés volt, mintha megelevenedne mindaz, amit az UTMB videókon látni.

A verseny egy jókora emelkedővel indul, ami azonnal józanságra inti az embert. Mi JÉBÉ edzővel abban egyeztünk meg, hogy 150-155-ös pulzustartományban fogom futni ezt a versenyt. Ezt a tervet követtem végig, és meseszép pulzusgörbém lett. Többen kérdezték tőlem előzetesen, hogy milyen tempóval fogok majd futni. Erre konkrétumot nem tudtam mondani, mivel pulzus alapon futok. Ez a legtutibb stratégia, mert versenyről versenyre beválik a módszer. Véleményem szerint, egy amatőr futónak a legnagyobb segítség, ha megtanulja használni a pulzusmérőt. Józanságra, erőbeosztásra tanít, sok más hasznos dolog mellett.

Nem ijedtem meg, hogy indulás után a mezőny java elfutott mellettem. Ez mindig így szokott lenni. Mindenki elindul, fut nagy lendülettel, aztán a verseny második szakaszában sokat javítok a pozíciómon. Sajnos nem sokat alszom, úgy napi 5-6 órát, és a verseny előtti napon sem aludtam el 1 óra előtt. Ez nem túl jó, de most ez van – lapozzunk. Cserébe a versennyel járó adrenalin pótolta  az elmaradt alvásidőt, szóval nem panaszkodok, hogy ilyen vagy olyan formában voltam. Az első nagy emelkedőben nem is az emelkedő, hanem a brutál meleg volt a legrosszabb. Utálom a meleget, nem vagyok nyári ember, de nincs mit tenni, ez a verseny igazi kánikulában startolt, 11-kor. Ezzel megint annyit tudtam tenni, hogy fejben elfogadtam, hogy ez van. Ezen felesleges lesz nyavalyogni  – gondoltam, és máris elviselhető lett minden. Tudtam, hogy oda kell figyelni a frissítésre, hogy minimum 10 percenként igyak, pótoljam a sót, a szénhidrátot, és menjen egy kis BCAA, valamint minimális szilárd kaja is belém. Pap-rétig tényleg sokan elhagytak, talán 77. nőként csekkoltam be.

A szénhidrátot gélekkel vittem be (3 gélt a teljes verseny alatt), és a frissítő asztalról, amire csak azt tudom mondani, hogy tökéletes volt, fogyasztottam némi szilárd kaját, leginkább banánt, olivabogyót, gumicukrot és egy kis uborkát. A kulacsomba híg isot hoztam és a frissítőasztaloknál szintén isoval tankoltam fel. A teljes táv alatt 4,5-5 liter folyadékot ittam meg. A sok folyadékbevitel ellenére,  nem kotyogott a hasamban semmi, nem kellett kényszermegállót sem tartamon, izzadtam, mint a ló.

Ez is ajánlom!  A futásban nincsenek álarcok – interjú Csernus Brigivel, A Kör kétszeres teljesítőjével, a 2017-es UTH harmadik helyezettjével

Most visszaemlékezve, én a futás egésze alatt ugyanúgy éreztem magam. Nem volt holtpont, a lejtők kimondottan jól mentek, ezeken a szakaszokon sikerült sok mindenkit megelőzni. Emelkedőn és lejtőn is sikerült tartani a meghatározott pulzustartományt. Ezen a rövidebb távon is ugyanaz az élmény ért, mint tavaly az 55 kilinél, hogy az utolsó hegy megmászásakor meglepően jó erőben voltam magamhoz képest, élveztem a futást.

Futás közben a kis Piklerrel is mentem egy jó darabon, csuda kölök! Említette, hogy talákozott már a Youtube-on az egyik videómmal, és ugye én vagyok az a blogos. Hozzá kell tennem, hogy ő fiatalabb, mint az én nagyobbik fiam. Kissé anyáskodva de közben egy teljesértékű futótársként tekintettem rá. Hogy megismerkedtem egyik földimmel, hisz itt lakik Vácon, az csak egy plusz élmény volt a versenyen.

uth-5

 

Szentendrére beérve már nagyon vártam a patak mellett futva, hogy érjük már el a macskaköves utcákat. Nem mondom, hogy nem fáradtam el, persze, hogy elfáradtam. Viszont beérve a sikátoros utcákba, jött a hatalmas adrenalin löket. Ismét óriási érzés volt, a sétáló emberek között futni. Tapsoltak, és most már mondhatom, hogy a megszokott uth-ás fogadtatásban volt részem. Végül 21. lettem, aminek én borzasztóan örültem.

Egyáltalán nem tudtam, hogy mire számíthatok majd önmagamtól, hisz sokkal többet futottam az elmúlt évben, most pedig ez a heti három edzés, kissé soványnak tűnt. Nem tudom, hogy milyen érzés lett volna megnyerni a Visegrád – trailt, de én úgy éreztem magam a befutóban, mint egy bajnok. Hatalmas sikerélményt adott, hogy ügyesen sikerült kicseleznem az elmúlt hónapok akadályait, és a versenyzés feladása helyett, sikerült megbékélnem a jelenlegi lehetőségeimmel. Az egóm elfogadta, hogy  most csak a  rövidebb táv fér bele, és abból hozzam ki, amit lehet. Merem állítani, hogy a tavalyi 55 kilis Szentedre trailen sem voltam boldogabb mint most. A Visegrád-trail behozott egy új dolgot az életembe, az árnyalatokat a futásban is. Nincs világvége, ha egy korábbi évhez képest nem megy annyi, vagy nem megy úgy. A lényeg a mindenkori mantrámban van összefoglalva A LÉNYEG, HOGY MOZGÁSBAN MARADJAK!

A befutó pillanatai.

A befutó pillanatai.

 

Sokat gondolkodom azon, hogy miként illesszem a futást az életembe. Csábítanak az izgalmas lehetőségek, de másfelől van a futáson kívüli élet, ami az élet igazából. A futás, valljuk be, leginkább önmagunkról szól. Szóval,  ahogy a családi dinamika változik, ahogy nőnek a gyerekek, és alakul a munka ritmusa, próbálom a létrejövő réseket edzéssel kitölteni. Bárhogy is lesz, a futás marad, több vagy kevesebb kilométerrel, lassabban vagy gyorsabban.

Csak lehetőségeim vannak. 😊

Jó futást!

Györgyi