Egy amatőr futónő naplója

dunai_futas_bw

Amin a futás sem segíthet

A szívem megszakadt, a lelkem feldúlt. Nem tudok aludni, már hajnali fél 4. Nem szoktam igazán sokat írni a futáson kívüli életemről, de a Szinyei Merse Gimnázium tanulóival és tanáraival történt buszbaleset az egész napomat áthatja. Gyermekek élete hunyt ki, családokat zúzott össze a tragédia. Itthon a két fiam nyomja a számítógépet, és ez, most egyáltalán nem zavar. Itt vannak, egészségesek.

Legbelül zokogok – egész nap. Biztosan több ezren vagyunk, akik átölelnénk a fájdalmukban ordító, kínkeservesen szenvedő szülőket. Gyermeket elveszíteni borzalom. Istenem, az enyémek itthon alszanak már.  Kívülálló vagyok. Az vagyok? Nem! Nem tudok az lenni.

És ma a futás sem segített

Elindultam, hisz edzésterv van. Próbáltam, hátha elterelődnek a gondolataim. De a futás az már csak olyan, hogy a gondolatok felhangosodnak. Az érzések felerősödnek, minden olvasott sor, minden a balesetről látott kép megelevenedik. Közel érzem magam az érintett szülők lelkéhez, és csorognak a könnyeim, mert ezt a kínt, ezt a keserves fájdalmat elviselni hogyan lehet?  Van amikor nincs választás.

Futás közben megálltam a Duna-parton. A nap már jócskán a hegyek mögé kúszott, csendes narancs színnel festette be az ég alját. Csak a jégtáblák súrlódása törte meg a csendet időnként. És egyszerűen nem tudtam másra gondolni, csak a szülőkre, a gyerekekre, a tragédia pillanatára, a menekülés perceire. Hogy melyek lehettek az utolsó mondatok gyermek és szülője közt – mit főzzek kicsim, mikorra értek haza… apa megy érted… . Hol és mikor érintették meg egymást utoljára?

Beleszagolok a fiam hajába és jó érzés, mert itt van és eleven.

Hogyan lehet folytatni egy ilyen tragédia után? Mert az élet megy tovább.

Hiába haladtak a lábaim alatt a kilométerek, nem volt öröm, nem volt feloldozás. A lelkem zaklatott. Talán túlságosan bevonódom, nem tudom.

Kamasz gyerekek anyukája vagyok. Születésük óta szeretgetjük, nevelgetjük a fiúkat – dorgáljuk őket. Minden amit teszünk a férjemmel, értük van. Minden örömöt, értelmet ők adnak a céljainknak – hisz minden azért történik, a hosszú évek felkészülése részükről és részünkről is, hogy készel álljanak majd az önálló életre. Ők a minden. És amikor odalesz minden, abba mindenki belehal.

Nem tudtam megnyugodni futás közben sem. Talán majd holnap.

Talán egy jobb futás jut majd!

Györgyi

(egy radnótis szülő)

Részvétem a balesetben elhunytak hozzátartozóinak, fájdalmukban osztozom. Mielőbbi testi-lelki gyógyulást a sérülteknek.

A nemzeti gyász végééig fekete-fehérben jelenünk meg minden platformon (FB, Insta, futasrolnoknek.hu, blog.futasrolnoknek.hu)