Egy amatőr futónő naplója

balaton_atuszas_2

Átúsztuk a Balatont a fiammal!

Az itt látható fotó, egy családtörténelmi pillanatot örökít meg. Első alkalom, hogy a nagyfiammal közösen toltunk végig egy versenyt. Egészen pontosan átúsztuk a Balatont.  Ő életében először!

Vicces, hogy hány cikket és beszámolót olvastam, sőt meg is jelentettem a Futásról Nőknek oldalon más családok tollából arról, hogy ki hogyan fut együtt a gyermekével. Jó ezeket a beszámolókat olvasni, csak nálunk valahogy ez az egész nem működik. Pontosítok! Nem működik gördülékenyen, ha futásról van szó.  Nem hinném, hogy bármit rosszul csináltam volna, de nálunk nem reagáltak a gyerekek a futás mániámra. Igen, számít a szülői minta, hisz minden ember minták alapján cselekszik,  de nem biztos, hogy a kölöknek bejön az, amit mi szülők csinálunk. Pedig még futóbabakocsival is toltam őket. Szerintem nagyjából addig tetszett nekik az egész futkosás. Nem fárasztanálak azzal, hogy hányféle sportágat próbáltunk ki, míg megtaláltuk azt, amiben mentálisan jól érzik magukat. A nagyfiam a vizes sportoknál kötött ki – senki, de senki nem volt vizes sportoló a családban. A kicsi kosarazik, oké – apa kosaras volt.

Ha felnőtt leszek, én mást fogok sportolni, mert a futás az unalmas. 

Fiaim a futásról

Én nagyon sokszor szerettem volna, hogy a fiaim eljöjjenek velem egy futóversenyre, vagy egy hétköznapi futásra. Kisebb nyüstölés után hébe-hóba meggyőzhetőek voltak, de kb. egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor futottunk együtt. Amikor mégis együtt futottunk, akkor valami más motiváció volt a háttérben. Nem én, és nem a futás volt az érdekes. :) Esetleg jött velünk egy kis haver, vagy izgi volt Mikulás ruhában futni. Az én fiaim baromi unalmasnak tartják a futást, így önmagában, ahogyan én csinálom.  Erről már értkeztünk együtt a “Kérdezd meg a gyermeked” c. bejegyzésemben, ahol kifejtették véleményüket az én futásommal kapcsolatban. Én már rég elengedtem ezt a dolgot. Mindenki csinálja azt, amit szeretne.

A nagyobbik fiam már kicsinek is a leülős,  odafigyelős, megfigyelős játékokat szerette – imádott legózni, homokozni, figyelni a bogarakat. Ez mintsem változott – ma a számítógép és az olvasás köti le leginkább. A kisebbik fiam izgága, állandóan mocorog – vele kapcsolatban mindig úgy gondolkodtam (persze magamból kiindulva), hogy ő sportolás szempontjából rendben van. Nem jön velem futni, de mozogni szeret. Természetesen a fókuszom a kevésbé aktív fiamra helyeződött a sport terén – mert mi lesz ezzel a kölökkel, ha nem mozog?! Végül az úszás és a vitorlázás bejött neki. Ott legalább nem a futás a mozgás alapja. :)

Sokáig nem értettem. Itt vagyok én a “minta”, de erre a gyerekre egy cseppet sem hat mindez. Közben a magazinokban ott vannak a fitt anyukák, akik már a 3-4 éves gyermekükkel közösen tornásznak. Oké, nem vagyok naív, a magazinoknak nem sok köze van a valósághoz. Kiragadnak valamit, és sokszor úgy állítják be, mintha minden családnak könnyen adaptálható lenne az X által kijárt módszer.  A végén úgyis a gyerek dönt. Senkivel sem lehet megszerettetni valamit erőszakosan. Szépen is néznénk ki, ha csak futókból állna a világ! Így lett itthon egy kis kosarasom és egy vitorlázó – vizilabdázóm.

Most akkor lapozzunk egy nagyot, mert ez a beszámoló mégiscsak arról akar szólni, hogy ezzel a háttérrel, végül 14 közösen eltöltött év után, hogyan találtunk közös metszetet a nagyfiammal a sport terén. Én megtanultam úszni pár éve, mikor elkezdtem triatlonozni. Ő ovis kora óta úszik. Mostanra összeért az úszás tudásunk, a mentális felkészültségünk, eléggé nagyfiú lett, hogy komoly dolgokban is együtt gondolkodjunk, és a csillagok is jól álltak egy közös projekthez.

 Én is fogok sportolni, ha felnőtt leszek, de nem futni. Mindig mondod, hogy milyen szép tájakon futottatok, de nekem olyan kell, amit élvezek csinálni, mint a kosár. Abban van miért futni, ott a labda!

Fiaim a futásról

Már egy ideje kattogott a fejemben, hogy meg kéne csinálnunk közösen az Öböl-átúszást. Néha elmentem úszni a fiammal, hogy titkon meglessem, hogyan is úszik. Azt tudtam, hogy edzésen sokszor 2-3000 métert is úsznak, 7 éve úszik, heti 4x jár vizilabda edzésre. Semmi gond nem volt az úszásával, egyedül az aggasztott, hogy nagyon szeret kapaszkodni a medence szélén. Azt nem tudtam eldönteni, hogy ez az ő szokásos kis kényelmeskedése, vagy valóban fáradt. Bár szinte biztos voltam benne, hogy a kényelem lesz itt a magyarázat. Az idei Balatonátúszás előtt 3 héttel bedobtam neki, hogy induljunk ezen az úszáson közösen. Szerettem volna felrázni őt, hogy bizonyságot kapjon arról, mi mindenre képes már fizikailag és ezáltal mentálisan is, amit talán nem is gondol önmagáról.

Annyira nem indult be az ötletre, de nem mondott nemet, és ez nála nagy szó. Határozott gyerek. Ha valamit a fejébe vesz, akkor ember legyen a talpán, aki az ellenkezőjéről meggyőzi. Biztattam őt, hogy az egész éves edzésmunkájában bőven benne van, hogy átússza a Balcsit, hisz heti 4x jár úszni. Abba is beleegyezett, hogy eljöjjön velem Oláh Andris úszóedzőmhöz, és nyomjunk végig egy közös edzést. Ekkor már gondoltam, hogy nem fog visszatáncolni.  Az kissé elbizonytalanított a közös edzésen, hogy az 50-es medence partján mindig kikapaszkodott. Nem létezik, hogy meg kell állnia! – járt a fejemben. Úsztunk már annyit együtt is korábban, hogy tudtam, nem lehet gond.

A lényeg, hogy a gyereket sikerült megerősítenem, és belement abba, hogy csináljuk meg ezt a Balatonátúszást. A verseny előtt izgult egy picit, de megdumáltunk mindent. Megegyeztünk, hogy az ő tempójában megyünk. Kényelmes gyorszúszásban indulunk, és akkor váltunk át mellúszásra, amikor csak akar. Abban biztos volt mentálisan, hogy mellúszásban bármeddig képes úszni, és ez nagy biztonságot adott neki.  Vittem a fürdőrucimban izoitalt, és aszalt gyümölcsöt is, hogy tudjunk frissíteni menet közben. Ez jó ötletnek bizonyult.

A rajt pillanata izgalmasra sikeredett, mert majdnem az utolsók közt indultunk, akkora volt a forgalom aznap a Balcsi felé. Szóval nem az úszást, csak az anyja “mindent az utolsó pillanatban” attitűdjét viselte és viseli a hétköznapokban is nehezen. Én, mondjuk úgy, mediterrán időszámításban élek, 10-15 perc késés nálam simán belefér. Ő inkább fél órával korábban ott van bárhol.

A víz tökéletes volt, a szél egyáltalán nem fújt – szinte olajos volt a felülete. Ideálisak voltak a körülmények. Az úszás? Olyan kiválóan és olyan simán ment neki, hogy magam is alig hittem. Akkor lettem kicsit morcos, mikor 2000 méter körül azt mondta, hogy lemenne búvárkodni, hogy megnézze milyen mély a víz. Na, ott egy kicsit elbeszélgettünk a vízben! Röhej, de ott a Balcsi közepén ment a nevelés. Kapálóztam a vízben, ő is, én is, és ott vitáztunk fél táv előtt egy picivel. :)

Általában ő úszott elöl, én követtem őt. Aztán volt, hogy én úsztam elöl és ő követett. Mindig azon az oldalon vettem a levegőt, ahol a fiam úszott. Ha a hátam mögött volt, akkor a hátam mögé néztem ki, hogy lássam ott van-e a közelemben. Mindenféle holtpont nélkül, simán leúszta az 5200 métert!

Konrádkám az a típus, aki belül robbant pezsgőt. Nem volt extázis a végén, de a célban a frissítésnél láttam, hogy örül. Azért vagyok igazán boldog, mert sikerült megláttatnom vele, hogy mi mindenre képes már. De mit is beszélek! Saját magának bizonyított, miközben láthatóan élvezte az egész úszást. Mivel nem az a sportőrült, és én az ő szemében már inkább extém teljesítményt mutatok, nem igazán tartja mintának amit csinálok – véleményem szerint. Most talán rájött arra, hogy amit én teszek abban nincs semmi extrém. Leginkább elhatározás és elkövetkezetesség kérdése az egész. És erre bárki, ő is képes, ha eldönti, ha tesz érte, ha hisz önmagában. Egy ilyen sportteljesítmény, az élet egyéb területein is önbizalmat ad az embernek.

Én pedig elfogadom, hogy neki a futás nem jön be. Egyetlen nevelési célom van a sporttal kapcsolatban, hogy mindkét gyerekemnek legyen igénye a rendszeres mozgásra, heti 3-5 alkalommal. Ezt számtalanszor mondogatom is nekik. Mindegy, hogy mit csinálsz, csak szeresd és legyen az életed része a mozgás. Ne az legyen a legfontosabb, de legyen olyan, mint a fogmosás vagy az evés. Minden más, amit a sportban esetleg elérnek, csak hab a tortán.

A bejegyzés tetején látható fotó már az úszás után, Révfülöpön készült. Az úszás napja óta még nem vette le a csuklójáról a Balatonátúszás karszalagot. Ő így örül. Az időnk végül 2:30:44 lett!

Nekem pedig remek kis keresztedzés volt a sok terepfutás mellett, és a legemlékezetesebb Balatonátúszásom – ever!

Jó futást, és jó sportolás a gyermekkel!

Ha pedig épp nincs kedve futni? Focizz vagy kosarazz vele, csináljátok azt, amiben ő is jól érzi magát!

Györgyi