Egy amatőr futónő naplója

sarvar_elek_dori_6

Az első 200 kilométerem

Sárvár igazi ultrafutó központ lesz minden év áprilisában. Ekkor van ugyanis a 24 órás ultrafutó országos bajnokság. A pálya a Nádasdy-vár körüli 1030 méteres körön van kijelölve. Itt körözünk 24 órán keresztül, szombat reggel 10-től, egészen vasárnap reggel 10-ig. Lehet sétálni, pihenni, akár aludni is. Az győz, aki a legtöbb kilométert gyűjti össze 24 óra alatt. Elek Dóra Zsuzsa vagyok, életem második 24 órás, de első 200 kilométeres versenyéről írok most nektek.

ELŐZMÉNYEK

Bevallom, én ezeket a részeket át szoktam tekerni a legtöbb beszámolóban, de talán érdekes lehet, hogy melyek voltak a 24 órás futásom felkészülésének fő állomásai. Szóval idén volt egy tél, alapozás, sok-sok kilométer lefutása, Márton Attila edzőm előírása szerint. Egy kanizsai edzőtábor, egy átalakított étrend, egy 100 kilométeres OB, ahol egyéni csúcsot futottam,  9 óra 37 perccel.  Ez nem egy nagy eredmény abban a mezőnyben.  Ötödik lettem, így kíváncsi voltam, mit tudok majd produkálni a 24 órás bajnokságon.
Nóri barátnőm, aki eddig rendre frissített, egészségi okok miatt nem tudott segíteni nekem frissítés-ügyileg (de még nincs vége az évnek. :) .  Hanka barátnőm, akivel a közös futások mindig segítenek túlélni a hosszú telet, lesérült (de már jóóól van, köszöni szépen!). Segítő és futópartner nélkül maradtam az év elejére. Volt azonban egy lelkes „újonc”, Maja, aki megkörnyékezett akkori felszínes ismeretségünk ellenére, hogy fussunk együtt. El is mentünk egy vasárnap, aztán rá vasárnap is, aztán megint. Azon kaptuk magunkat, hogy 40 kilométereket futunk együtt, a szigorúan 5:50-es tempót szépen redukálva lendületes 5:20-asokra. (5:50p/km 5:20p/km)
Félve kérdeztem meg Maját, hogy mit szólna, ha segítene Sárváron a  24 órás frissítésemben. A legnagyobb megdöbbenésemre igent mondott, amikor én legalább 126x elmondtam neki, hogy ez marha unalmas, semmi jó nincs benne. Ilyen egy ideális kapcsolat egy szadista és egy mazochista között.

Majával, frissítés közben.

Majával, frissítés közben.

UGORJUNK ÁT SÁRVÁRRA – JÖHET A VERSENY

A versenyen szépen figyelgettem a pulzusom. Magamnak a 160-as határt szabtam meg, de inkább 155 és 150 között próbáltam tartani a dolgokat. A kis Suunto (Szunti) órámat úgy állítottam be, hogy bírja végig a versenyt, ezért nem másodpercenként vette a GPS jelet, hanem 10 mp-ként. Így a sárvári körpályából sokszöget csinált. Ennek eredményeként 6 perces kilométereket mért. Az 1030 méteres körön a köridőim azonban bőven 5:30-asok voltak, ami azért fura volt, de próbáltam magam nem átadni a „basszus, ilyen lassú vagyok már most?” érzésnek és pániknak.
Nem igazán szeretem a versenynek ezt a szakaszát. A vagányak még elég vagányak, mennek is „mint állat”, én meg próbálok valahogy nem figyelni senkire. Bizonyára érdekes, hogy miért nem élvezem ezt a részt, de ha csak az élvezetért futnék, akkor nyilván nem futnék 24 órát.
Érdekes, hogy annak ellenére, hogy Maja még soha nem frissített korábban, jelenléte teljesen természetes volt. Nem zavart, nem aggódtam miatta, hogy fogja-e bírni, hogy mi lesz. De egyébként se tudtam volna segítség nélkül maradni, hiszen Hanka, Attila, Tibike, Jucus, Jutka, Kinga, Barnabás, Fidó, Csilla, Ági és Balázs, kis futócsaládunk és futóbarátaink vagy a pálya szélén lévők közül, bárki ugrott volna ha szükséges.
A sárvári centrifugában összefutottunk Vikivel, a későbbi győztessel, csapattársammal. 6 óránál ő próbált meggyőzni, hogy a negyed az már sok, például egy torta negyede az már látványos, az már valami. „Az pont egy negyed valami”- vágtam rá én. Nem éreztem, hogy 6 óra az sok. Az semmi…a negyede megvan, de ott van még a ¾-e, 18 óra, ami sok, sok, sokk! Lubics Szilvi a 4. óránál mindenki számára „legalizálta” a zenehallgatást azzal, hogy feltette a fülhallgatóját. Így nem éreztem én sem cikinek 6 óránál felvenni a saját zenémet. Nem muszájból, csak unatkoztam, ezért rádiót hallgattam. Az ütős zenei válogatásomat tartogattam az igazán kemény időkre. Isis Fm, kb. 7-szer hallgattam meg innentől kezdve a híradó keretein belül, hogy Sárvár kormánya mennyi pénzt adományozott [valami] iskola tornatermére. Futó- és élettársam Zoli, valahogy a pálya szélére került 9-10 óra elteltével. Na, nem képletesen, hanem kiállt, feladta a versenyt. Sajnáltam, szívesen beszélgettem volna, hogy mi a baj, de van egy megállapodásunk, hogy megyünk a saját utunkon (Fuss a saját utadon!), aztán a verseny után meg lehet mindent beszélni. Egyébként se egy tempót futunk. Általában a frissítőktől tudunk érdeklődni egymás állapotát illetően.
12 óráig talán 2x is esett az eső, amit egy sima széldzsekiben át lehetett vészelni. 12 óránál 116 kilométernél voltam, ami egyetlen kilivel volt kevesebb a 12 órás legjobbamnál, de nem voltam elfáradva. A szpíker 12 óránál bemondta: „Most kezdődik csak a verseny”, – mire én magamban azt gondoltam: ANYÁ….k napja volt nem rég… ! Ekkor kilátásba helyeztem a 210 kilométert, mert tök reálisnak tűnt, hogy erre a 116 kilométerre rá tudok még tenni 94-et.

A VERSENY PROBLÉMÁS RÉSZE

Sarvar_elek_dori_3
Azt hiszem 13-14 óránál kezdődött minden. Elkezdett esni, na de nem abban a kis barátságos formában, hanem ömlött az eső, a jeges eső, mert a hőmérséklet 3-6 fok között volt csupán. Oké, nem gond: dzseki fel, kapucni fel, rendben leszünk. Ekkor már fejben is kezdtem szétesni.  Szegény Maja kérdezte is, hogy mit adjon, én pedig azt mondtam: „Nem tudom”. Fehérjeszelet?- kérdezte.  Fúj! – jött a válasz.  Kenyér és pari? – próbálkozott újra. Fúj! – érkezett ismét a válaszom.  De mi lenne jó? -kérdezte. Nem tudom! – válaszoltam.
A pályán lévő futók kezdtek fogyatkozni, de ez így szokott lenni, és ezzel nincs semmi baj. Ebben a műfajban mindenki úgy és akkor pihen, amikor akar. Hajnali 1 körül teljesen átázott a kabátom, egy “ó’csó” széldzseki, amit nem arra terveztek, hogy óránként 3-4 mm esőt felfogjon. Szakadni még mindig szakadt, nekem pedig nem volt másik dzsekim. Kattogott az agyam, hogy basszus, cserélni kellene pulcsit meg sapkát, mert mindenem vizes.
Elmellőzött Vágó Bogi, végül majd a 24 órás OB ezüstérmese, egy csinos szemeteszsákba burkolózott. Úgy érkeztem be a többiekhez a versenyközpontba, hogy „nekem is kell olyan”. Oké, szereztek egy zsákot, kivágták 3 helyen, én pedig felvettem. Vicces, hogy mennyit költünk hihgtech cuccokra, kabátokra, ilyen varrás, olyan bélés, stb. erre bő 4 órát töltöttem egy kivágott kukászsákban. :)
Annyi eső esett le, hogy a pályán csak pár olyan pont volt, ahol nem a tócsákban futottunk. Vagyis volt egyetlen egy útvonal, ahol ki lehetett kerülni a kisebb-nagyobb tavakat. Aztán ha nem sikerült, akkor teljes cipőbeázás. Éreztem, ahogy a zoknimon kapaszkodva kúszik fel a jeges víz. Azért veszélyes ilyenkor egy teljes cipőbeázás, a nedvesség,  mert ha az ember talpa felázik és a bőr megcsúszik rajta, minden lépésnél csúszkál a bőrréteg, ami hihetetlenül fájdalmas. Inkább nagyobb íven kerülgettem a tócsákat, mintsem kitegyem magam ennek.

A pálya és a körülmények teljesen alkalmatlanná váltak a sétára. Egy-egy frissítés 1-2 perce alatt annyira át lehetett fagyni, hogy aki ekkor már nem tudott úgy futni, hogy az melegen tartsa önmagát, annak fel kellett adnia a versenyt.

Megint öltöztem, átázott a pulcsim ujja, a fejem, a sapka is csurom víz volt már. Teljesen kilátástalannak éreztem, hogy az eső valaha eláll. Érzésre 10-12 ember szédelgett a pályán. Mi lányok összesen 4-en maradtunk lent: Viki, Bogi, Szilvi és én. Sajnos Erika (Anya) is rettenetesen átfagyott, muszáj volt felmelegednie.
Az immáron 2 órája szakadó esőbe olyan volt elindulni, mint amikor fejest tanulsz ugrani. Ha gondolkodsz, elvesztél, hasas lesz belőle, ha félsz, soha nem ugrasz. Nagy levegő, kar előre, fej lehajt, lendület és….és már ázol is, csurom vizesre megint. Nem lehet gondolkodni, össze kell szorítani a farpofákat, a fogakat és csak csinálni. 2 órája zuhog a jeges eső, még bő 8 óra van vissza, épeszű ember ezt nem csinálja.

A szél annyira feltámadt, hogy elkezdte az útlezáró beton(!) oszlopokat felborítani. A fákról az ágak folyamatosan a fejünkre potyogtak, a célkapun elhelyezett időmérő órát a vihar tépázta. Elképesztő volt nézni, ahogy a kísérők próbálták a földön tartani a sörsátrakat. Valamikor ekkor gondoltam azt, hogy ez az egész helyzet szürreális, nem lehet valós. Hogy itt és most valakinek muszáj kijelentenie: srácok, álljatok meg, ezt így ne, nem lehet! (Mint utólag megtudtam, az illetékesek nem voltak messze ettől a döntéstől!!!)

A sátorba vágódtam, hogy Maja „műtse meg” a lábam, amiről nem tudtam, hogy leszakad-e a köröm, vagy csak felhólyagosodott a bőr. Kilyukasztani nem szoktam a víz- és vérhólyagokat, de befedni igen, hogy kevésbé nyomódjanak. Elképesztő óvatossággal, de hatékonyan levette a zoknim, keresett valami sebtapaszt, ha már ülök, öltözzünk egyet. Le akartam venni a szemeteszsákot. Nem tudtam, megakadt a sapkámban, nem bírtam leszedni magamról. Megálltam és beleordítottam a zsákba minden erőmből, hogy NEM HISZEM EL, hogy nekem itt KELL LENNEM!! ELEGEM VAN!!!!
„Műtét” közben hallottam, ahogy arról beszélnek, hogy Viki felment a szobába, annyira görcsöl, Szilvi is visszavonult átöltözni a szobába, csak Bogi meg én vagyunk pályán. Nem értettem, ez hogy a francba lehetséges… Ki vagyok én, hogy itt legyek, amikor a számomra elképesztően nagyra becsült emberek fent vannak. Elsírtam magam: nekem miért kell itt lenni? Fel akarok menni!!! Fel AKAROK menni!

Hisztiztem és azt akartam, hogy Attila vagy Zoli azt mondja: menj, add fel! Nem mondták. Senki sem mentett meg, nem „oldozott fel” a folytatás alól. Újabb nagy levegő és ki a szakadó esőbe….újra…zenehallgatás helyett az eső és a hülye kukászsák hangját hallgattam.

A szél erősödött, viharossá fokozódott.  Az eső azonban elállt, ez jó volt, de a szél olyan erős lett, hogy egy-egy széllökés miatt futva is állva maradtam, ami kiba*… nagyon idegesítő, amikor maga a futás is kihívás. Mi a franc jöhet még?! Apokalipszis?! Miért? Miért nekünk? Miért most? Miért nekünk?
A kérdések pörögtek az agyamban, a 210 már régen elszállt, a sok öltözködés, az eső elvette az időt és az erőt e nemes céltól. Kezdett kivilágosodni (hajnali 5 körül járt), vártam az ismerős arcokat a pálya szélére, főleg Hankát. El akartam neki mondani, mennyire sz*r az egész és elegem van. Megjöttek a villámlábúak, akik este aludtak, hozzájuk képest zombiként botorkált az a 10-12 ember, aki végigküzdötte az esőt. Viki és Szilvi rég visszajött a pályára (állj, ácsi, várjunk…16 órája futnak, 2 órája folyamatosan zuhog, felmentek, hogy valamennyire kiolvadjanak…és visszajöttek…a 6 fokba, az esőbe…Te vissza tudnál jönni a maradék cirka 8 órára?!). Megláttam magam előtt Szilvit sétálni, futásra váltott, megint sétál…gondolkodtam, mivel tudnék neki segíteni. Inkább hagyjam? Hívjam együtt futni? Utóbbi mellett döntöttem, mellé értem és mondtam neki, hogy menjünk együtt. Megpróbálta, futott, de visszaváltott, rosszul volt.
Viki nagyon mélyről és elképesztően lassú tempóról jött vissza, úgy látszott, kezd kijönni a gödörből, céltudatos volt és határozott. Bár már nem egyeztettük, mekkora szelet hiányzik a tortánkból, mind a ketten sejtettük, innentől már megesszük az egészet. Én valamikor 20 óra körül tudtam, hogy ez már meglesz…aztán…
Hanka is megjött, juhúúú, Zoli is itt van, éljen! Maját és Fidót (Makai Viki férjét) megkértem, hogy számolják ki, milyen köröket kell mennem a 200-hoz. Az még meglehet – bíztattam magam. Ez motivált, de fáj belegondolni, hogy még 32 kör…még 28…áh, nem jó technika, nem motiváló, már egy-egy kör is iszonyatosan nehéz és lassan telik el.
22:00 órája versenyezte,  8:00 volt a rendes idő, amikor én lerogytam a székre és közöltem: „elég volt, elfogyott az erőm, abba akarom hagyni! Én nem akarom ezt!” Hanka, Lesi Tomi (Ironteames fotós) és Maja egyből rám repültek…mondanám, hogy mint légy a döghúsra, de rájuk nézve nem lenne valami kedves, rám nézve azonban teljesen helytálló lenne a hasonlat. Szóval leültem, és azt mondtam, hogy nem, nem érdekel semmi, nem érdekel a 200 kilométer sem, mire ők elkezdték masszírozni és paskolni a karom, lábam. „El ne aludj!!!” – valaki az arcom és fejem „kezelte”. Én csak azt hajtogattam, hogy túlltem az éjszakát, nem szeretném már a többit!
Valaki határozott hangon megszólalt: „Nem! Megyünk!” Felrántottak a székből, finoman kilöktek a pályára. „Oh, hogy mennétek a ….. [nem voltak már szép szavaim].”- de csak gondoltam ezt. Szinte testen kívüli élmény volt, ahogy fölrántottak, a két karomnál fogva két oldalról. A két lány (Maja és Hanka) sétált velem. Remegtem. Hanka levette a kabátját, rám adta:  „Tessék, vedd fel ezt, szép lila!” „De te…te m’g fog’ f’zni.” A szájzárnak, a vacogásnak és lustaságnak az a mértéke volt ez, amikor alig nyitod a szádat, már az artikulációra sincs erő és kedv.

Sírtam. Nem nyöszörgősen, hanem igazi krokodilkönnyekkel. Hankának elmeséltem, hogy milyen szörnyű volt az éjszaka (érdekes ez az ultrafutás, senki sem rökönyödik meg azon, hogy bőgök a pályán, senki nem fordul vissza, hogy „hé, mi a gond?” – mindenki tudja, érti). A lányok hallgattak, navigáltak, hogy lehetőleg ne a bokorba sétáljak egyenesen bele. „Most megy el a 200-am…” „Nem, simán meglesz! 11 kör 2 óra alatt.” – kavarogtak a gondolatok a fejemben. A verseny előtt megfogadtam, hogy ameddig tudok futni, futok, csak akkor sétálok, ha már nem megy tovább. Most nem tudtam. Az utolsó 2 órában egyetlen futólépést sem tettem. Ez egy új „élmény” volt, eddig láb gondjaim voltak a futással mindig, de most annyira kifáradtam, hogy nem voltam képes futásra váltani. A fejem húzott lefelé, a látásom homályos volt, hányinger gyötört. Alapvetően ez pozitív, mert még így is meglett a 200, de rettenetesen hosszú volt az a 2 óra.

sarvar_elek_dori_4
Tudtam, nem fér bele alibi, ha séta, akkor séta, pardon, gyaloglás… . Sétálni olyan 12 perces körökkel sétál az ember, de nekem 10 perces köröket kellett hozni…legalább. Tempós gyaloglás, amennyire csak lehet. Megállni nincs idő. Felvettem a tempót. Mindenki megjegyezte, hogy gyorsan lépkedek. Még szép, 200-ért megyek, az már nem játék, az nemzetközi „B” szint.

Még 2 kör, még 1, és megvan 194. kör, ami a „Kétszááááááááz” – ordítok, mosolygok. Még van 6 perc…, a francba. Mentem még 200 métert, de kezdett minden szétesni. Mennyi még? – kattogtam, mert egyre rosszabbul voltam. Nem hittem, hogy van annál is lentebb, ahogy az utolsó 2 órában voltam. „Még 2 perc.”Jó, megyek, 1 perc…”  – egyre rosszabb lett minden. Zoli előzetesen bevállalta, hogy megvárja a rajtszámommal a mérőkocsit, ami a tört kört méri le, hogy én egyből mehessek a szobába. „Már bármelyik pillanatban szólhat a duda. Álljunk meg, nem szeretnék továbbmenni, állj meg itt, kérlek.”  Mire kimondtam ezt a mondtato, megszólalt a duda. Azonnal indultam  a szobába.

A VERSENY UTÁN

A fürdőben Maja lefejtette rólam a ruhákat, fürdővizet engedett én pedig bemásztam a kádba.  A meleg víz jól esett, de inni-enni nem tudtam. Kiszálltam valahogy, a wc közelébe kerültem, hányingerem volt ..  .  Bemásztam a takaró alá, és hidegrázásom volt. Maja lefertőtlenítette a lábamon a hólyagokat, és a sérüléseket. Zoli is felért, lemérték a kört. Pakolni kezdtek. Majd visszacsöppentem a valóságba. Öltöznöm kellett, hajat szárítani, és elindulni az eredményhirdetésre.  Bogi mögött, a 2. helyen végeztem a fiatal „kiscsibe” kategóriában (-34 éves korig). Pár szót váltottam a többiekkel. Szólítottak, és hatalmas tapsvihar fogadott. Nem is értettem, mire fel, de nagyon jól esett, hogy enny ember szeret, ismer. Fidó ugrott, hogy segítsem felmászni a dobogóra, Ő már rutinos, Vikit is „feldobta”, de én ráülök a 2-essel jelölt fokra, az egyszerűbb.

Végre elindultunk haza, félálomban, zombiként voltam jelen az autóban.
Köszönöm, most már jól vagyok. Azóta felröppent, hogy még soha nem futottak egyszerre 5-en „A” szintet Sárváron (lányoknál 220+, fiúknál 240+). Szeretném leszögezni, hogy ez az indulóknak köszönhető, az időjárásnak NEM!
Nagyon köszönöm Maja segítségét, elképesztő, hogy végig türelmes és roppant precíz, találékony volt, igaz barát. Köszönöm Zolinak, hogy a saját feladott versenye (100 km) után még nekem melegített teavizet, ugrált körülöttem, segített, ahogy tudott. Köszönöm Hankának a székből felrántást, a gyaloglást és a kabátot és a barátságát. Köszönöm Attilának, hogy hitt bennem akkor is, amikor még az 5:40-es tempó is nagyon gyors volt nekem, futócsaládjába fogadott, szakértelmével nagyban hozzájárul MINDEN edzésemhez. Köszönöm a dobogós lányoknak, hogy együtt küzdhettem velük, inspiráló volt a „nagyokkal” együtt futni…viccesen azt mondhatnám, hogy egy kukászsákban körözni. Mindenkinek köszönöm a „hajrá Dóri!”-kat, elnézést kérek, ha egy idő után nem reagáltam, de hallottam az összeset, mind hozzásegített egy-egy újabb lépéshez!!! És természetesen köszönöm Györgyi, hogy lejöttél, szurkoltál nekem és a beszámolóm megjelenhet! 😉

 

 

Jó futást!

 

Dóri