Egy amatőr futónő naplója

futasrol_noknek_ottvagyunkmar_1

Az Ultrabalaton női páros győzelme

írta: Elek Dóra Zsuzsa/ előszó Györgyi
Időnként szuper futók, még klasszabb sportoló nők is írnak a blogba. Most Elek Dóra Zsuzsa ultrafutó ismerősöm osztja meg élményeit a 2015-ös UB-ról. Ultrabalaton páros győzelem? Címvédés? Nagy szavak az éterben, két “kislány” az éjszakában, május utolsó napján. Ők voltak az “OttVagyunkMár?” női páros csapat az 2015-ös UB-én, Dóri mellett, Szabó Nórival párban.  220 kilométer, fejenként 110km, nagy meleg és sok szint. 20 óra 47 perc 43 másodperc, női párosban 1. hely, abszolútban 6. hely. Következzen hát Dóri beszámolója.

 “Igazából nem azért versenyzünk, hogy legyőzzük a másikat, hanem azért, hogy vele legyünk.” 

Scott Jurek
E beszámoló írója, Dóri, amit épp megnyerni készül párosban az UB-ét!

E beszámoló írója, Dóri, amit épp megnyerni készül párosban az UB-ét!

Úgy érzem, hogy az UB elengedhetetlen része az életemnek. Idén negyedik alkalommal voltam ezen a rendezvényen. Először egy 10 fős, majd az elmúlt három évben 2 fős, vagyis páros kategóriában. Már első alkalommal teljesen megfogott a hangulat. A Balaton, a végtelen hosszú utcák, de amibe igazán beleszerettem, azok az ultrák voltak. Úgy éreztem, tapintani lehet a levegőben a hősök erejét.
Még egy emlék a 2012-es versenyről: Aliga környékén (akkor még Tihanyban volt a rajt és a cél) az egyik frissítőponton ült egy egyéni versenyző, lefagyva, üveges szemekkel, nem csinált semmit. Ez a pillanat bevésődött: meghatódtam amikor megláttam őt. Valószínűleg elég beteg dolog, hogy ilyen motiválóim voltak az ultrák irányába, de ettől a versenytől kezdve nem tudtam elszakadni az élménytől.

2014-ben Makai Vikivel, aki egy új családtag érkezése miatt nem indult egyéniben, sikerült megnyernünk a női páros kategóriát. Tudtam, hogy neki más tervei vannak az évre, így nagyon megörültem, amikor hallottam, hogy Szabó Nóri lány párt keres. Félve írtam neki, mert tisztában voltam vele, hogy ő sokkal-sokkal gyorsabb nálam. Szerencsémre vevő volt a páros ötletére. Decemberben beneveztünk. Kísérőnk is viszonylag gyorsan akadt Máró Csabi személyében, aki szintén családgyarapodás miatt nem tudott az egyénire felkészülni.
A rajt reggelén utaztunk le Aligára. A koránkelés nem okozott gondot az izgatottság miatt. A verseny előtti éjjel csak 11-től 2-ig tudtam aludni, onnantól ébren hánykolódtam, csak pörgött az agyam. Cipő, zene ok? Ruhák? Igen van elég. A sapka bent van? Oh, azt még nem tettem be. Zokni? Ok 6 pár bent van. Fejlámpa, gélek? Pipa, pipa.

Az ultrafutás sexy 1

Well, well - előfordul, hogy megborul az ember gyomra.

Másnap reggel megnéztük az egyéniek rajtját. Arra gondoltam, ha már nem egyéniként indulok, akkor legyek ébren annyit, mint ők. A saját kis világomban közösségvállalásnak éreztem a koránkelést. Sok egyéni futóért izgultam, akiket ismerek, szeretek. Ott volt az indulók közt Hanka barátném-futótársam, Zoli futó és léttársam, Vágó Bogi, Mateve, Zsolti, Bálint, Pecsenye és sorolhatnám még bőven a barátok, ismerősök nevét.

Még 30 perc, … 20 perc, ….10…3 és elindultunk! Jó ég, megint fel az emelkedőn, és máris kint vagyok a bicikli úton.

futasrol_noknek_ottvagyunkmar5Szerencsére sikerült összetalálkoznom Kisháziné Zombory Erikával, akivel taktikusan sikerült elfutni a verseny elejét 4:55-5:25 közötti tempóval. Nekem először egy 25 km-es szakasz jutott. Sajnos a meleg hamarabb érkezett a vártnál. Ezt a 25 kilit még hűvös szakasznak szántam, de a 8. kilométer után nagy hőség lett. Letudtam az első etapot, átadtam a chipet Nórinak és igyekeztem gyorsan pótolni mindent. Túl sok só csapódott ki. Jólesett megállni, de nem voltam különösképp fáradt. Nóri “lassú”, laza 4:40-es átlagtempója mellett az a 23 kili pont arra volt elég, hogy vegyünk egy csomag jeget és igyak.

Újabb 20 kili jött nekem. Ekkor már igen meleg volt és közeledtünk a badacsonyi hegyekhez. A meleg erőssége abból is jól érzékelhető volt, hogy az ott keringőző egyéniek (akik minden plusz lépést alaposan meggondolnak), képesek voltak egy fél méterig tartó árnyék kedvéért az út túloldalára átmenni. Hamar kértem jeget. Enyhítette a meleget, de nagyjából 3-5 kilométer alatt teljesen elolvadt. Ilyen gyakran nem akaratam jeget kérni, de arra a pár pillanatra amikor megkaptam, jobb lett.
Megint Nóri következett, 24,9 kilométerrel. Próbáltuk itatni, de egy kis sós szörpön kívül nem fogadott el mást. A sós szörp nem elírás, a kísérőnk, frissítőnk, életbentartónk, Csabi gondoskodott némi sóoldatról és arról, hogy a sóhiány ne okozzon problémákat. 5-6 kilinként megálltunk, hátha Nóri kér majd valamit, de nem kért. Csabi hozzáállásáról még annyit, hogy amikor közeledett a futásom, megkérdezte: “Ettél-ittál? Most nem tudtam annyira figyelni rád…” Egy kísérő feladata nem csak annyiból áll, hogy elvezet A-ból B-be, hanem figyel a futóra, és a pihenő emberre is. Csabi legalábbis ennyire lelkiismeretesen végezte ezt a feladatot.

Jött egy 10,7 kilométeres szakasz. Reméltem, hogy gyorsan eltelik, de sajnos a borospincével gazdagított rész nem akart elszaladni. A pincébe bemenni roppant kellemes volt – na nem a lépcsők miatt, kijönni azonban olyan volt, mintha egy katlanba futottunk volna ki.

Az ultrafutás sexy 2

Ha hosszútávfutásra adod a fejed, az ilyen helyzetekhez hozzá kell szoknod. Nem vészes.

Erre a szakaszra szerencsére társaságom is akadt a DenMark páros egyik személyében, Deniben. Nem sokáig tudtunk beszélgetni, mert a meleg miatt fogytán volt az erő. Itt viszonylag későn értek be kocsival, így az állomáson frissítettem némi vízzel és fejlocsolással. Ekkor nagyon soknak éreztem a tördemici emelkedőket, és még mindig csak 100-nál jártunk. Nórinak jött egy szakasz, ahol keveset találkoztunk, mert az autót más irányba terelték.

Egyre közeledett a 17,1 kilométeres szakaszom, mely rettenetesen hosszúnak tűnt. Az esti 3 órás alvás megbosszulta magát, a szemeim kezdtek leragadni. A pontokon az addig lelkes várakozást a következő mondat váltotta fel, amikor megláttam Nórit: “Jaj ne, ott jön!” Pokróc le, chip fel és elindultam!

A meleg szerencsére kezdett enyhülni, de azért hamar melegem lett ismét. Nagyon sok biciklis ért utol ezen a részen. Szurkoltak, ami nagyon motivált kisebb megzuhanásaimban. Óra futasrol_noknek_ottvagyunkmar-2nélkül futottam, így se a tempót, se a távot nem tudtam egészen pontosan. Összetalálkoztam Maráz Zsuzsival. Arra gondoltam leszek olyan gavallér, hogy meghagyon neki a lehetőséget, hogy elsőként panaszkodja ki magát 130 kili után és csak ezután kezdek neki bajaim ecsetelésének. A gyomrom fájt, a hányinger gyötört és az orromból némi vér szivárgott. Ezeket szerettem volna elpanaszolni, de a legnagyobb meglepetésemre a “na, és hogy vagy Zsuzsi” kérdésre a válasz fecsegős, cserfes stílusban a következő volt: “Jaj, nagyon jól! Nézd meg, semmi bajom, annyira jól érzem magam.” Azt hiszem, bennem akadt a szó, így végül nem mondtam el, hogy fele annyi kilométerrel a lábaimban mennyire leroggyant állapotban vagyok. Egyszerűen elszégyelltem magam. Bekínlódtam a váltópontra és Nóri következett egy 16,9-es szakasszal. Szólt, hogy nincs jól és lassan fog menni. Gondoltam, de jó, hogy nem csak engem vágott oda az eddigi futás, de azért 4:50-ben nyomta így is a kiliket.

Ezután két rövid etap jött. Kezdett sötétedni és hűlni a levegő. A legnagyobb meglepetésemre ez a szakasz iszonyatosan jól ment. A lábaim gyorsan vittek, semmi gondom nem volt, élveztem a futást! Nórinak 5,5, nekem újabb rövid 5,6 kili kövekezett. Tetszettek ezek a rövid szakaszok. A zene tombolt a fülemben, én pedig csak mentem, élvezettel, örömmel. Nóri beérte Lubics Szilvit, így tudtam, hogy innentől senkivel sem fogunk találkozni. A többi páros hátrébb volt, az egyéniek beérve, egy-két gyors váltó fog még utolérni minket, de velük se beszélgetni, se együttfutni nem lehet. Innentől csak mi voltunk az úton.

Még két szakaszom maradt, egy 12 és egy 11 kilométeres. Rettenetesen soknak tűnt. Nóri elszaladt egy 13,8-ra és ezalatt erőt vett rajtam a fáradtság és a hányinger. Bevetettük a titkos fegyvert, a sós kólát. Az íze fúúúj, de a hatása aranyat ér.

Jött egy újabb etap. Lusta voltam előkotorni a fejlámpámat és a mellényt, így teljes sötétségben indultam. Megszólaltak az önsajnálat hangjai, majd válaszként az önszuggesszió: “Na nem, elég, most fejezd be és szedd össze magad! Más nem tud megmenteni, szedd össze magad!” Eszembe jutottak a tavalyi párom, Makai Viki búcsú gondolatai: “Lesznek nehézségek, de azért mentetek oda, hogy legyenek.” Hát hogyne! Annyira jó lett volna sétálni, annyira… de nem lehetett. Beletörődtem a helyzetembe és futottam. Futottam? Inkább döcögtem tovább. Elértem a pontig. Már csak egy szakasz és vége, már mindegy, csak be kell érni!

„Az emberi állóképességet továbbnövelni már csak jellemből kiindulva lehet. Jellemen az együttérzést, jóságot és szeretetet értem.”

Joe Vigil, Futni születtünk

A 200-as tábla mellett Nóri viharzott el. Pulcsiban és térdnaciban futott, én pedig még mindig rövidben és pólóban voltam és még 11,1 kili várt rám. Hogy kerültünk ide? Tényleg már csak ennyi lenne? Te jó ég! Alig hittem el. Csitítani kellett a gondolataimat, mert az izgatottságtól erősödött a hányinger, pedig még futnom kellett! Az ultrafutás során mindig elérem azt az állapotot, amikor rossz a helyzet, de már lesz*om. Ide érkeztem, ezért jöttem, ez az én utam. Ezt szeretem, ezért csinálom. Nincs semmire szükség, nem számolgatok vissza, kiürül 

futasrol_noknek_ottvagyunkmar4minden, csak haladok. Ez számomra az ultrafutás, ekkor érzem igazán jól magam, ezért csinálom. Sorompó, néhán száz méter. Nóri kivágódik a kocsiból és beáll mellém az utolsó méterekre. Együtt futunk be, kézen fogva, boldogan.

Ez a mi győzelmünk, a harc pedig nagy volt. Magunkkal, a távval, a Balatonnal. Mindenkinek gratulálok, aki a versenyen bármilyen formában és bármeddig futott! Hatalmas dolog ez. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy futni nagy dolog. Igenis mindenki hős, aki fut! Motiváljon ez az érzés mindig, végig az utadon!

Elek Dóra Zsuzsa

Csajok hatalmas gratuláció nektek! Csak közhelyeket tudnék puffogtatni, de tényleg hatalmas amit csináltatok! Sok sikert a további futásokhoz!

Györgyi