Egy amatőr futónő naplója

egy-a-tomegben

Egy a tömegben

Mióta is vagyok ennyire beletekeredve a futásba? 7 éve? Már nem is számolom. Sok mindent megszoktam a futásban és már nem zsongok úgy mindenre, mint a kezdetek kezdetén. Az viszont a mai napig örömmel tölt el, amikor egy középkorú vagy idősebb futót látok füligérő szájjal. Nem akarok nagy szavakat használni, de a futás tényleg újra gyereket csinál mindenkiből. Belőlem is!

Ma épp egy olyan történet érkezett a Futásról Nőknek Magazinba, amiben egy középkorú hölgy mesél autoimmun betegségéről, és arról, hogy a futás hogyan tette jobbá az életét. Aztán nézegettem a fotókat, amiket csatolt. Mosoly minden képen, büszkeség a lefutott 5-10 kilométer után. Az arca már nem olyan üde, kissé kócos haja, de a szemei mosolyognak. És valahol ez a lényeg! Ha önerőből jobbá tudod tenni az életed, az hatalmas dolog. Olyan sokszor foglalkozunk mások életének jobbá tételével. Kell szakítani időt magunkra is.

Vége az olimpiának és valahol még frissek azok az élmények, amikor a gépemről felpillantva rá-ránéztem a tévére és láttam a legjobbak diadalmenetét. Hihetetlen munka, hosszú évek kitartó munkája. Borzasztóan tisztelem az olimpikonokat. Éveken keresztül monoton ritmusban edzenek, pedig mind tudja, hogy az adott versenyszámban, amiben indulnak, csak egy lehet a legjobb. Tisztelem, de egy kirakatüveg mögül nézem őket. Számomra elérhetetlen amit csinálnak.

Így amikor valaki a semmiből beküld pár sort, hogy hahó, lefutottam életem első kilométerét vagy arról ír, hogy megcsinálta élete első versenyét – hát azt, el tudom képzelni. Erre én is emlékszem. Az első 5km megállás nélkül. Az első verseny, az első félmaraton! Az első félmaraton életem legemlékezetesebb futása. Soha azóta nem volt egyetlen egy verseny sem, ami annyira megmaradt volna az emlékezetemben.

Szóval én csak olvasgatom a hétköznapi hősök tucat történeteit. Mert ezekkel tudok igazán azonosulni. Mert én is csak egy futó vagyok a sok közül a tömegben.