Egy amatőr futónő naplója

bukki_2

Gondolatok egy feladott versenyről

A Bükki Fun Run 35 kilométeres távján indultam egy hete, amit a 14. kilométernél feladtam. Bocs, hogy azonnal rád öntöm az infót, de essünk túl ezen a dolgon gyorsan. Igen, feladtam! Eddig minden versenyen végigmentem, így a helyzet teljesen új volt. A lényeg nem is azon van, hogy feladtam a versenyt, sokkal inkább azon, hogy mennyire sokáig ragaszkodtam valamihez, aminek jelenleg nincs helye az életemben. Legalábbis ez derült ki a hétvégén. Ha van időd és energiád végigolvasni és végignézni egy kis videót a vergődésemről, hogy miért nem tűnt fel nekem az, ami a napnál is világosabb volt, akkor tarts velem. Mert a futás olyan húzd meg ereszd meg, nem biztos, hogy minden évben ugyanaz fér az életünkbe.

Nekem a versenyek adják a ritmust

Szeretek versenyekre járni. Szeretem látni, hogy mire vagyok képes, imádom a versenyek hangulatát, kellemes bizsergés jár át a rajt előtt, és szeretek beérkezni a célba, a verseny után az élményekről csacsogni. A versenyek nekem olyanok mint a tipegőkövek, egyikről a másikra ugrom, a versenyek jelölik ki az én futó utamat. Ha pedig jól megy a futás egy versenyen, nem csak öröm van, hanem totális extázis.

Az érem másik oldala

A versenyeknek vannak, mondjuk úgy “negatívumai” is. Egy Mátrabércre, egy 20-50 kilométeres terepfutásra nem lehet felkészülés nélkül odaállni, és le kell mondani róla, ha valaki nincs az ilyen kihívásokra felkészülve. Ezek a versenyek megkövetelik a heti 4-5 edzést, a rendszeres terepezést. Önfegyelemmel, jó időbeosztással ez megoldható, még család mellett is – persze nem árt, ha az a család nagyon türelmes. :) Bár nem is tudom, hogy mihez kell nagyobb önfegyelem, az edzések végrehajtásához vagy annak elfogadásához, hogy vannak határai annak, amit a hobbimra, a futásra fordíthatok. Veszélyes anyag ez a futás..!

Mikor előkerülnek az előbb említett önszabályozó kifejezések, ilyenkor szoktak többen az örömfutásra hivatkozni, hogy na, pont ezért nem versenyzek v. pont ezért nem futok edzésterv alapján. A helyzet az, hogy a célirányos készülődés is lehet örömfutás, HA!, minden körülmény adott, és persze lehet nem kívánt púp is, az ember hátán. Nekem segítség a terv, segítség a cél, mert különben csak bolyongok.

Úgy terveztem az évet még januárban, hogy ismétlem a tavalyi dolgokat, csak hozzáteszek még egy Mátrabérc trailt. Nos, a hétvégi Bükki Fun Runon eldőlt, hogy nem csak Mátrabérc nem lesz, de nagyjából az összes versenyt lemondom, kivéve a Szimpla élményt. Ezt a döntésemet hol nagyon sz.r érzések kísérik, hol végtelenül racionális és helyes dolognak gondolom.

Miután feladtam, még arra is volt időm, hogy leüljek egy picit és csodáljam a tájat.

Miután feladtam, még arra is volt időm, hogy leüljek egy picit és csodáljam a tájat.

Hogy mi történt a Bükkin?

Ha kívülről nézzük, akkor egy hajnali 1 órási lefekvést egy 5 órási kelés követett. 9 óra előtt pár perccel, a rajtban dugóka nélkül álltam, és ha a szervező nem szól, hogy “ugye mindenkinek van dugókája”, akkor simán elrajtolok a táskámba tett mérőcucc nélkül. Dekoncentráció a köbön, csak testben voltam jelen. Lélekben dolgoztam, aludtam, listáztam az agyamban a dolgokat.

A Bükki első 12 kilométere felfelé visz. Már az 5. kilométernél kőkemény volt a bal vádlim. Hiába álltam le nyújtani, masszírozni, semmi változás. A 8. kilométernél először jutott az eszembe, hogy ezt fel kéne adni, ez baromira fáj. A 14. kilométer után végül meghoztam a döntést, hogy vége, mert akkor és ott, semmi, de tényleg semmi örömöm nem volt a futásban. És nem a futással volt a gond! Annyira megmaradt bennem Anna Frost videója, mikor meséli, hogy ha a futással van bajod, akkor magaddal van problémád.

Idegesített, hogy még hány kilométer van hátra, zavart, hogy tökölök a pályán, hogy mások haladnak és látszólag élvezik az egészet. Fájt a lábam, és bárhol máshol lettem volna szívem szerint, csak nem egy önszívatás közepén. Végül a 14. kilométer után elegem lett, és befejeztem a versenyt.

Leginkább az döbbentett meg, hogy lelkileg mennyire megkönnyebbültem, mikor ledobtam magamról a verseny terhét. Mert aznap, a Bükki Fun Run, és a januárban bevállalt összes versenyem, óriási teherként lebegett a fejem felett. Elegem lett a versenyekből, a készülésből, a feladatokból, azt mondtam, hogy ez most sok, változtatni kell! Hátrafordultam, és visszasétáltam a célba. 14 kilométert visszagyalogolni eltartott jó három órát, így közben volt időm gondolkodni:

Miután feladtam a versenyt, felhívtam az erdőből Vinczuskát, aki bozasztó cuki volt, és azt mondta, hogy nagyon büszke rám. Áh, inkább bemásolom a levelét. Ez ott és akkor nagyon jól jött. Tudtam, hogy ésszerű döntést hoztam, mert nagyon sok minden van mostanában, amiről már bőőőven nyafogtam korábban, de ettől függetlenül volt bennem kis keserűség, hisz bebizonyosodott, hogy el kell engednem azt a fajta futást átmenetileg, amit imádok, de tudtam, hogy jól döntöttem ott a Bükkin.

vinczus

Mire jutottam?

Fel kellett ismernem újra, hogy az életben csak x számú feladatot bírok el, és nem kell és nem is tudom mindenhol, mindenben csúcsra járatni magam. Ledöbbentett és megijesztett, hogy az erdő amit szeretek, hirtelen unalmas, terhes helyszínként vett körül, ami nem ad, hanem a nagy emelkedőivel csak elvesz. A futás úgyszintén feladat lett a tennivalóim listáján, és mikor 5 órás alvással a hátam mögött indultam edzeni újra és újra, magam is láttam, hogy itt fejlődés nem nagyon van, de a teher csak nő és nő. Ezt JéBé is többször jelezte, mármint azt, hogy gondoljam át mi fér bele az életembe, de gondoltam, hogy majd megoldom, menni fog ez, majd alszom többet, majd, majd…. . Teltek a hetek, a feladataim nem csökkentek, a futásokból sem tudtam töltődni. Úgy tűnik, ez most egy másmilyen időszak, amiben a munka és a család dolgai felemésztik az enerigáim jelentős részét. Félreértés ne essék, imádom a munkát amit csinálok, nem adnám át másnak azt sem, amit most a család felé adnom kell. Szóval lemondtam minden versenyt, hogy ne nyomaszanak tovább, mert nem tudok készülni úgy, ahogyan én szeretnék.  A mondás igaz, egy fenékkel több lovat nem lehet…

Egy hétig nem kértem edzéstervet, és figyeltem magam. Összesen kétszer voltam kint futni a Bükki utáni héten. Aztán a szívem futós része kezdett egyre jobban fájni, és rájöttem arra is, hogy teljesen nem adhatom oda a versenyzős énemet. Így kiegyeztünk JéBével, hogy a heti 5 edzés helyett lesz 4. A heti 2 terepezésből lesz egy. Hétközben csak itthon futok, hétvégén pedig csak az egyik napot vesszük el a családtól, a pihenéstől. Nem az edzéseim voltak megterhelőek, mert 60-70 kilométert futottam egy héten. Ennyi feladat és a kevés pihenés mellett volt megterhelő az a típusú edzés, amit csináltam. A lényeg, hogy most nagyjából heti 50 kilométerre vettük vissza az edzéseket, viszont intenzívebbek ezek az órák. Kértem, hogy tartson engem olyan állapotban, amiből bármikor fel tudunk húzni engem egy komolyabb terepversenyre v. akár egy maratonra is. Hiszen lassan túl vagyunk a gyerek felvételijén, lassak kész a ház, kitapasztalom az első komolyabb időszakot a magazin működésével kapcsolatban. És amúgy sem sorsoltak ki a NY Marathonra idén, így itthon leszek a Piros 85 idején….

A mai 14 kilométeres futást újra nagyon élveztem! Imádok futni, csak most máshogyan, úgy hogy beleférjen az életembe. Az ötös sebességből visszavettünk négyesbe – ez legyen a legnagyobb bajom az életben! :)

 

Jó futást!

 

Györgyi