Egy amatőr futónő naplója

futasrol_noknek_heather_dorniden

Ha már csak legyintesz arra, hogy “Soha ne add fel!”

Kiráz a hideg, egy pillanatra megborzongok az emberi erőtől, a kitartástól, attól ami kicsinyes világomon kívül mások számára még lehetőség vagy épp egy hatalmas világ. Korlátolt, szubjetív kis világunkban élünk mindnyájan, ahol saját problémánk a legnagyobb. Pedig mindig van tovább… Hálát adok a sorsnak, hogy a sport és az újságírás révén olyan emberekkel találkozhatom, akik bátrak, akik felnyitják a szemem, hogy van élet azon a dobozon kívül is, amiben létezem. Igyekszem én is bátran élni.

Ezt a kifejezést Polcz Alain-től hozom. Szeretem ezt a rövidke mondatot, mert sokszor ad erőt azokban a pillanatokban, amikor gyáva vagyok. Mert vagyok.
Szeretek olyan emberek közelében lenni, akik értéket hordoznak, akik kibillentenek a kényelmes status quoból, akik felráznak, akik mellet egyszerűen nem lehet csak úgy elmenni. Ezért volt élmény a beszélgetésünk Kropkó Péterrel anno, amikor ez a bejegyzés született. Most szeretnék veled megosztani egy olyan videót, amit ő ajánlott a számomra. A videó nem túl jó minőségű, de a saját érdekedben kérem, könyörgök, hogy nézd végig!! Amikor arról beszélünk, hogy az álmainkat soha nem adjuk fel, akkor valami ilyesmiről van szó. Így leírva csöpög a sziruptól minden szavam, de nem tudom másként átadni. A közhelyek arcpirítóan igazak.
Heather Dorniden fiatal atléta, egy 600 méteres pályaversenyen futott. Vezetett, majd 400 méternél elesett, egyenesen az arcára. Az addig második helyen futó versenyző, még a fejére is rálépett amikor megelőzte őt. Mi lett volna a természetes (?) emberi reakció ebben a helyzetben? Düh, önsajnálat, hisztéria…? Hogy ő miként reagált, azt nézheted meg a filmen.
Libabőr!

 

Jó futást!