Egy amatőr futónő naplója

blog_cover_betegseg

Ha most, akkor most – ha nem, nem

November 6. maraton, és a két héttel ezelőtti gyomorfájós vírus után, most torokfájással és eldugult orral ülök itthon, és szürcsölöm a gyömbér teát. Mára már két futóedzésen is túl kellene lennem. Pedig holnap sem futok majd. Nem mondom, hogy örülök a helyzetnek, de holnap is lesz nap, és utána is.

Terveket szövögettem a maratonra, ami nem szállt el, de valahogy nem akar összejönni egy normális edzés hét. Hogy mennyire okoz ez frusztrációt? Azt kell mondanom, hogy nagyjából egyáltalán nem.

Nagyon szeretnék 4 óra alatti maratont futni, de a futócéljaimra képes vagyok racionálisan tekinteni a hétköznapi feladataim közt. Most indult a srácoknak a suli, Csanival felvételire készülünk, még megy a házfelújítás, a munkáról nem is beszélve – ott van aztán csak igazi hajtás. Hála az égnek! :)

Ez persze nem jelenti azt, hogy akkor hagyom az egész maratoni tervet a francba, és ennek okán kidobom az elképzeléseimet a kukába a futással együtt. Dehogyis! Nem! Továbbra is van edzéstervem, ami alapján futok, csak nem tud kiborítani, ha épp nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan terveztük. Versenydömping van. Ha nem NY-ban, akkor majd tavasszal. Pedig sztem most képes volnék rá, mert tök jól végigedzettem az első félévet – újra beleszerelmesedtem a futásba. Magamhoz képest jól megy, mikor ha nem most?

Azért persze kalkulálgatok a hetemmel. Ha még holnap pihenek, akkor péntektől sztem tudok edzeni, és be tudom hozni a hét elmaradt edzéseit. Szóval törekszem, de nem ugrom a Dunába, ha az elképzelt tervek nem jönnek össze.

Anyaként annyiszor keresztülhúzta már a terveimet egy váratlan gyerekbetegség, egy műtét, egy elveszett tornacipő vagy épp a saját nyavalyám, hogy megszoktam, ha valami nem úgy alakul, ahogyan terveztem. Régen nem tudtam elengedni a pillanatot, ha nem a terveim szerint alakultak. Ma már tudom, hogy jön majd egy másik lehetőség. Vallom, hogy egy családos nő, nem rendelkezik az idejével teljes mértékben. Pontosan ezért nem tudok azonosulni az olyan mottókkal, hogy a “lehetetlen nem létezik” vagy “arra van időd, amire akarod” és a többi. Van az az élethelyzet, amikor ez talán így van. Én azt tudom, hogy ahhoz, hogy az elmúlt évek versenyeit magam mögött tudjam, a családnak sok esetben kellett igazodnia hozzám, hiszen ha futnak is, nem ott, és nem annyit, mint én. Valljuk be, anya futóedzése egy bizonyos szint után, nem családi program.

Persze az sem túl szép, ha valaki a nemlétező elfoglaltságai mögé bújva sajnálkozik, hogy bezzeg neki nincs ideje és lehetősége, a mozgásra. Szóval valahol a “lehetetlen nem létezik” és a “nekem nincs időm futkorászni” között egyensúlyozgatok, és tervezem a futós céljaimat. Álmodok egyet, aztán egyeztetem mindezeket a valósággal.

Imádok futni, de nem lehet az első az életemben a futás, még akkor sem, ha baromi jól érzem magam közben. És még akkor sem, ha néha másoknak kell figyelmeztetniük, hogy van élet a futáson túl. Igazuk van.

(futás=én (de sztem mindenki tudja, hogy ez a képlet így szól)

Nálad hogy van ez?

 

Jó futást!

Györgyi