Egy amatőr futónő naplója

futasrol_Noknek_elek_dora_zsuzsa_kladno

Holnaptól abbahagyom a futást!

Elek Dóra Zsuzsától már több posztot is olvashattál itt a Futásról Nőknek oldalon.  Ő az a lány, aki 2014-ben Makai Vikivel, 2015-ben pedig Szabó Nórival megnyerte az Ultrabalatont párosban. Mint minden futó, ő is keresi a kihívásokat, közben meg-megfárad a feladatokban, alábbhagy a motivációja, míg talál valamit, ami ismét lángra lobbantja a szikrát. Az Ultrabalaton után alig 8 héttel úgy döntött, hogy kipróbálja magát egy 24 órás versenyen életében először. Ha ultrás álmaid vannak, szívből ajánlom Dóri személyes beszámolóját a kladnói versenyről.

Írta: Elek Dóra Zsuzsa

Motiváció

Kilian Jornet terepultrás életéről és futással kapcsolatos viszonyáról szól a Futni vagy meghalni című könyv. Ez igazi inspiráció.

FN ajánlja!

ELŐSZÓ

Az idei évem nem volt túlságosan sikeres, ezért elfogyott a motivációm, nem volt kedvem futni és küzdeni a céljaimért (írja az UB páros győztese…- több önbizalmat Dóri! :) ). A torinói 24 órás VB-re kísérőként utaztam ki még áprilisban. Nagyon tetszett a verseny hangulata, a VB, a 24 órás verseny magasztossága. Kaptam egy adag motivációs löketet. Megfogalmazódott bennem,  hogy ” igen, én is szeretném kipróbálni magam egy 24 órás futáson”. Úgy határoztam, hogy akkor nevezek be egy ilyen versenyre, ha 12 órában 120 km fölé tudok kerülni. Ez nem jött össze, így megszegtem ezt a magamnak tett ígéretem. Sárváron, szintén áprilisban, az ultrafutás emblematikus helyszínén, további öszönzést kaptam a 24 órás irányába. Az UB-n tovább erősödött bennem a 24 órás iránti kíváncsiság. Egy felkészülési, tapasztalatszerzési, próbálgatási versenynek szántam az UB-t. Erőnlétben és gyomorilag igaz elég siralmasan jöttem ki belőle, akár még vissza is léphettem volna  (persze, bármikor visszaléphettem volna…), de nem így lett.

A FELKÉSZÜLÉSRŐL

Az UB után a felkészülésre maradt 9 hetem. Nem túl sok, főleg, hogy egy hét elment az UB sebeinek nyalogatásával, tehát inkább 8 héttel számoltam. Ebből 6 héten keresztül,  fokozatosan emeltem az  edzések mennyiségét. Volt 2 kemény hetem, amiben csak a szombati és vasárnapi adag volt 100 kilométer. Nagyon soknak, sőt brutálisnak tűnt, hiszen még soha nem csináltam ilyet. Bevallom, a felkészülés nagyon nehéz volt. A nagy meleg miatt minden hétvégi hosszút 5-6 körül kezdtük. Felkelni és elindulni, a legnagyobb kihívás volt. Az otthoni munkámnak köszönhetően viszont nagyokat aludhattam hétközben. Figyeltem a folyadékbevitelre is, meg a táplálékkiegészítőkre. Mentálisan is próbáltam magam trenírozni. Többször tudatosítottam magamban, hogy fájni fog, nem fogom akarni. A felkészülésem másik részét Kilian Jornet “Futni vagy meghalni” és Székely Éva “Sírni csak a győztesnek szabad!” című könyvei mellett, néhány futós film jelentette.

'A futás sokak számára csak értelmetlen időtöltes, amely ráadásul nagyon fárasztó. De ha megtalálják a futásban a szépséget és az értelmet, akkor talán egy másik értelmetlen időtöltésben is meg fogják találni: az életben. - Bill Bowerman'

A VERSENY

A kladnoi magyar delegáció, jobbra Dóri. fotó: Elek D. Zs.

A kladnoi magyar delegáció, jobbra Dóri. fotó: Elek D. Zs.

Elérkezett a verseny hete. Várakozással telve és félve álltam e hét előtt. Ilyenkor már nincs olyan sok futás, én is csupán 2x voltam hétköznap mozogni. A verseny előtti napok gyorsan teltek  a készülődéssel, pakolással, vásárlással. Péntek kora délután elindultunk Kladnoba, Csehországba. Izgultam nagyon. Makai Vikinek (ultrafutó, 50km-es OB bajnok, Optivita bajnok) mondtam, hogy három dolgot nem éltem még át ultrafutás közben, ami 24 órás körökben szinte mindennapos: a hányást, ájulást és a hallucinációt. (Jó anyám megnyugtatására előre leszögezem, hogy egyik sem történt meg.) Szóval izgultam.

Hatalmas dugóba keveredtünk Brno közelében. Végülis csodával határos módon és néhány szabálytalan kanyarodásnak köszönhetően sikerült elkerülő útvonalat találnunk. Megérkeztünk, elfoglaltuk a szállást, majd kimentünk a pályára, ahol már Hanka és Milán várt minket. A program része volt a 48 órás verseny is. Az ottani indulók már javában a pályán voltak, köztük több magyar. Ha lehet ilyet mondani, még nagyon virgoncak voltak cirka 8 és fél óra futás után. Mi elmentünk enni, aludtunk majd felkeltünk és arra gondoltam, bár egy nappal korábban lenne még (ugye 1 nappal később lenni sem jó, mert akkor még bőven futni kell), bár ne kéne ma futni! A félelem és az izgalom szavai voltak ezek.

Bereggeliztünk, majd elindultunk a pálya felé. Felvetem a rajtszámot, ahol egy lány lelkesen magyarázta nekem, hogy hol a tornaterem, ahol tudok majd aludni. Én nagy vagányan rávágtam, hogy: “Á, én úgysem fogok”. Erre akkora kerek szemekkel nézett rám, hogy megijedtem, mivel ő biztosan több 24 órást látott már, mint én. Készülődtünk, majd jött az eligazítás. Kézi körszámlálás volt, ez azt jelentette, hogy egy élő ember volt a chipszőnyegünk. :) Azért átszaladni nem kellett rajta, de minden körünket ő rögzítette, írta a köridőket. Egy szimpatikus lány ült az asztal túloldalán. Oda is intett nekünk, hisz az egész magyar delegációt ő kezelte.

Elrajtoltunk és megszólalt bennam a  szokásos kétségbeesés: “Jó ég, mit keresek én itt?!?!” Szerencsére sikerült viszonylag gyorsan lenyugodnom. Egyedül róttam a köröket 5:45 körüli tempóban. Minimalista módon a versenyt két részre osztottam: az egyik rész a “12 óráig el tudok menni”, a 12 óra utáni részé pedig a “majd csak lesz valahogy” stratégiája volt.

A számláló bizottság.

A számláló bizottság.

Oké elismerem, nem ez a legmegtervezettebb része a versenyemnek. 4 óra eltelt, jól voltam. A maratonom már kicsúszott a 6 perces átlagból, de nem estem kétségbe. A 42 km-nél kaptunk egy zászlót, azzal kellett futni 195 métert, ahol elkérték, és rögzítették a maratoni időt. Ez tetszett, mókásnak tartottam.

Hanka barátnőm ekkor kezdett el futogatni velem. Ez jó volt, mintha csak egy vasárnapi edzést végeztünk volna. Sajnos ekkor előjött a gyomorproblémám menetrend szerint. Bevettem egy hasfogót. Sajnos nem segített, fél óra múlva megint a slozi felé kanyarodtam. Csikart és fájt a hasam. Hanka javasolta, hogy esetleg hányjak. Mivel kedélyesen elcsevegtünk róla, hogy nehezen hányok, elfehéredem, remegek, lever a víz, így ezt az ötletet végül elvetettük. Viszont így is legyengített a sok wc-zés. Kinga adott valami por állagú cuccot, ami majd megállítja a folyamatot. Emlékszem: egyik kezemben a 2cl-nyi undorítő színű, állagú és szagú folyadék, a másikban meg víz. Ültem ledermedve,  2-3 percet. Azért gondolom, hogy nagyon kilehettem, mert Attila, az edzőm sem sürgetett. Megittam….ppfffúúúj! Mind lement, vártam a csodát, megérkezett. Többet nem kellett WC-re mennem. 7-8 óra után rettenetes részeredménnyel rendelkeztem. Szégyeltem magam, el akartam volna bújni. Mondjuk itt volt angolwc, nem kellett volna a toi-toiba bújnom, de mégsem ezt választottam. Tulajdonképpen örültem, hogy van még 16 órám szépíteni ezen a rettenetes eredményen. Zoli nyugtatott le, akire szegényre rázúdítottam minden problémámat. Igazi “Morcos Harcos” lettem, ő pedig segített túljutni ezen a holtponton. Azt mondta, hogy felesleges ezen agyalnom. Itt a verseny, futunk, sétálunk, futunk, ne törődjek semmi mással. Éreztem a fáradtságot és a déli kávém hiányát.

A 24 órás futás kihagyhatatlan része az éjszaka.

A 24 órás futás kihagyhatatlan része az éjszaka.

Elkezdtem hát kólázni. A cukros koffeines “kőolajszármazék” :)  feldobott. Volt erőm futni. Ekkor már feltettem a zenét. Mivel a saját mp3 lejátszómat tartogattam a ténylegesen nehéz helyzetekre, így a mobilon kerestem rádiót. A kladnói stadionban 3 állomás jött be, ebből kettő recsegett. Komoly megfontolás után a harmadikat választottam: Relax fm címmel.

Tulajdonképpen jó zenéket játszottak.  Azért bevallom, nehéz lett volna egy cseh Kossuth-tal átvészelni ezt az időt. :) Elkezdett sötétedni, én meg egyre jobban éreztem magam. Szárnyakat kaptam, szerettem a futást, hallgattam a rádiót s nagyokat “buliztam” egy-egy számra. Ezalatt azt vettem észre, hogy a pálya elkezd ürülni s még inkább lassulni. Gyorsabb voltam szinte mindenkinél. Én, az energiavámpír, megint akkor kapok szárnyakat, amikor mások elzsibbadnak. Hirtelen hárman egy körbe kerültünk. Erről a körről én jöttem meg a leghamarabb. Emlékszem a pillanatra (mert ekkor már népes szulkolótábort építettem az eredményjelzőnél), ahogy a srác mutatja, hogy én már 89-nél vagyok, előttem pedig csak 88-nál. Az 5-ről 3. helyre ugrottam előre. Így is éreztem magam, erősnek, határozottnak, elszántnak. Hamar meglett a 2. lány is, második helyre kerültem és nem fáradtam. Rendületlenül futottam. A gyomrom is rendben volt.

futasrol_noknek_kladno_8

Aztán elálmosodtam, már nem volt elég a kóla. Leültem a székre, közöltem, hogy álmos vagyok. Attila visszakérdezett, hogy “nem fázol?” Hirtelen annyira furcsán ért a kérdés, hogy az válszoltam: “Nem, nem fázom, ÁLMOS vagyok!” Meglepettségemben majdnem hozzátettem, hogy “bmeg”, de azért nem tettem. :)  Néztünk egymásra. Felmérgeltem magam a tehetetlenségén, türelmetlen voltam, azt akartam, hogy mondja meg mit kellene csinálnom. Mérgemben mentem még egy kört. Mire visszaértem már vártak a koffeintablettával. Attila kettőt nyomott a kezembe, közben mutatva, hogy nem vagyunk rendben. Bizalmatlanul megkérdeztem: ennyit kell biztos?! “Hanka megerősítette a helyzetet, igen, ennyit kell.” Már vettem is be, mondván: ha Hanka mondta. 2 db 24 órás és 2 db UB van a háta mögött, Ő tudja, meg amúgy is Ő tudja! Csudaszuper volt a koffein, megint szárnyaltam néhány órát.

Hallgattam a zenét és közben megfutottam életem legrosszabb 12 óráját (~97 km) és 100 kilométerét (12:17…). Erre is járt egy zászló. :)

Érdekessége a versenynek, hogy megfordítottak minket, azaz a menetirányt. Soha nem voltam még fordítós versenyen, szuper élmény volt. Bár a másik oldalról felfedezni a pályát nem volt jó. Addigra már megtanultam, hol és hogy kell kanyarodni, erre minden megváltozott. Tudom, furán hangzik, de nem ugyanazon a pályán vittek minket. Nem tudom, hogy építették át ilyen gyorsan, de megtörtént, ez NEM az a pálya volt már. Az addigi jó kis lejtő emelkedővé vált, de az addigi emelkedő nem vált lejtővé. S jött a rock ‘n roll. Én azt hittem, már egész sok dolgot éltem át, de ilyet még soha. Úgy fájt a lábam, ahogy előtte még soha nem fájt. Nem, nem ólomláb, nem zsibbadás, nem görcs. Ezt nem tudom mihez hasonlítani, mintha nem az én lábam lett volna. Nem tudom, ki irányította, de talán nem én. Még szerencse, hogy azért működött valamennyire.

Hanka megmaszírozta, ez remek volt, fájt, de jó volt. Már a verseny első harmadában éreztem, hogy a torkom fájdogál. Mivel sajnos a számon keresztül kapkodom a levegőt, hamar jeleit adta a torokfájás. Váltani kellett, becsuktam a szám és az orromon kezdtem lélegezni. Ennek az lett az eredménye, hogy szörcsögő hörcsögként róttam a köröket. Mindenki nézegetett hátra, amikor közeledtem. Azt gondoltam, ha mindenki más rendre pukizgatott az orrom alá a verseny elején, akkor egy kis szörcsögést kibírnak. A torkom pedig pihenhetett.

Elérkeztünk a verseny utolsó harmadához, s a kivilágosodáshoz. Azért volt ez csalóka, mert kivilágosodott, túléltük az éjszakát, DE! Innentől még cirka 8 óra volt hátra. 16 óra után az a 8 már “csak” 8 óra. Megörültem neki, hogy történik valami, de sajnáltam az éjszakát, annyira jól éreztem magam benne.

Túlkapatott a napfelkelte, még nagyon sok volt hátra. A fáradtság egyre jobban úrrá lett rajtam. Energiaitallal csillapítottam az érzést. Egyébként ettől a cukros, taurinos-koffeines “csodától” a szememben általában dubsteppelnek a hajszálerek, de most csak annyira volt elég, hogy ne aludjak el, ne “hajtsak le” a pályáról. Zombivá avanzsáltam. A fejem olyannyira volt üres, hogy egyszerűen nem értettem, amit hozzám intézve mondanak. Csak néztem ki a fejemből. Nyilván jó szarul is néztem ki, mert az egész rendezőbizottság szurkolt nekem: “Dora, you are a fighter!” A lábaim elnehezültek, kértem még egy maszírozást Hanka barátnőmtől. A tigmofóbiám és zárkózottságom még így, 18-20 óra futás után sem engedte, hogy más maszírozzon meg, s más üvegéből igyak. De az is lehet, hogy annyira koszosnak éreztem magam, hogy ezt a szabadságot már nem tudtam megengedni magamnak. Toncsival sétáltunk egy kört, mosolyogva kérdezi, hogy “na, hogy tetszik?” Erre nem tudok mit mondani. Toncso okosan fogalmaz, megfogalmazza, amit érzek: minden, MINDEN porcikám meg akar állni, abba akarja hagyni! Na nem úgy, amikor fáradt vagy és megállnál a legszívesebben, de most a kisujjam körme hegye is meg AKAR állni. A saját testem erőszakolom meg azzal, hogy futok! Meglett a 160 kilométerem, erre is adtak zászlót, mert ez a 100 mérföld. A zászlós kör feldobott, futottam, mosolyogtam.

Megláttam a 3. helyen álló lányt, elhaladtam mellette és ezzel 7 kör előnyre tettem szert. Zolival ekkor már együtt futottunk. A lány, aki mellett elmentem, olyan tempóban kezdett el futni, amire senki nem számított. Állva hagyott. Felbosszantott, nem értettem. A maradék 2 és fél órában csak rá figyeltem. Annyira bosszantott, hogy olyan szépen elvoltunk így 21 és fél órát, mi ez most?! Megkértem a kintieket, hogy mérjenek neki egy köridőt. Attila azt mondta: nem ér utol! Mérges lettem, visszakiabáltam: Mérj egy köridőt, erre kértelek!!! Már eltűnt a látóteremből is. Tudom én, hogy soknak tűnik a 6 kilométer, kintről sok is, de egyszerűen ott és akkor nagyon megijedtem. Zoli vezérletével elkezdtünk tempóban menni. Szerencsére elbírtam ezt a tempót viszonylag könnyen. Néhány kör után meglett az eredmény: a lány 6:15-ös, én 6:00-os köröket mentem. Gyorsabb vagyok, oké, ezt a támadást sikerült visszaverni. Az egyik áthaladásnál elhangzott: “Dora, the rock!” Oh igen, még szép hogy az vagyok. Felküzdöttem magam a 2. helyre, már nem adom! Látni fogja, hogy nem csökken a távolság kettőnk között, nem fog tovább küzdeni.
Ez a lendület új lehetőséget adott. Zoli rá is mutatott: “menj el 180-ig. Egészen más, mint a 170 valamennyi.” A kezemen mutatva számoltam vissza a köröket, még 8, még 7 a rendezők kórusként drukkoltak. Együtt versenyeztünk, már messziről kiszúrtak és mondták: “Dora,gogogo!” Számoltunk vissza együtt, 3-2-1…Zolival megfogtuk a magyar zászlót és együtt futottunk. Neki a 201., nekem a 181. köröm. Hatalmas érzés volt. Szurkoltak, tapsoltak.

futasrol_Noknek_elek_dora_zsuzsa_kladno

Teljesen meghatódtam, itt vagyok, helytállok, megcsinálom! Már az enyém! A zászlós kör után sétára váltottam, ezek már örömkörök voltak. Mindenki feléledt kicsit, futott, de engem ez nem zavart, csak sétáltam, 1 kör, 2 kör, még mindig nem fújták le. Kimentem a tört körre, kezemben a kilométerjelző kis batyu,  amit majd le kell dobni, amint elhangzik a 24 órás duda. 45 mp, 30, 15, végeeeee!!!! 703 métert jöttem. Besétáltam a célba és konstatáltam, hogy a lábam elromlott, nem működik, de ez nem csoda. :)

Hankával együtt indultunk zuhanyozni. Elmagyarázta, milyen érzés, ha elájul az ember, s szóljak, ha ezt érzem, hogy tudjon cselekedni. Lefejtette rólam a rajtszámot, a telefont. A zuhanyzóban csak nézett engem, fürkészve, hogy minden okés-e. Élményre kicsit olyan volt, mintha egy fegyőr vigyázott volna rám, de nagyon jó volt, hogy jött, mert biztonságban éreztem magam. A járás nehezen ment. Kidörzsölődést alig szereztem, vízhólyagból is csak kettőt, ami nagyon elenyésző. Többre számítottam. Egy 12 órás alatt is összejön 4-5, gondoltam, 24-en hatványozódik ez. Boldog voltam, hiszen második lettem.

Megszerettem ezt a versenyszámot. Egy hatalmas küzdelem, mérhetetlenül hosszú, de olyan zarándokút, amit végig kell járni, hogy a végére érkezve a fáradt mosoly ott legyen az arcodon!
Még régebben olvastam egy 10 pontba szedett ultrafutó kritériumot. Az első 9 vicces volt, pl.: “nem érted, miért nem szürke színűre gyártják a zoknit” vagy “meglátsz egy bokrot, egyből tudod, hogy arra is jó-e”, de a 10. szerintem nem volt vicc: “Már senki nem hisz neked, amikor azt mondod: abbahagyom!”

Jó futást!

Dóri