Egy amatőr futónő naplója

mi_jar_a_fejemben_fn_cover

Mi jár a fejemben?

Amikor maratonra készülök, az agyam leghátsó fiókjában, a nap 24 órájában ott van a maraton gondolata. Érzem a feladat súlyát munka közben, ha mosogatok, ha bármit is csinálok. Futás közben aztán felhangosodnak az addig csendes hangok.  A mostani (2016-os) maratoni felkészülésem alatt megint sokféle párbeszédet folytattam magammal, és azt hiszem egész éretten állok a dolgokhoz. Mármint az egész maratonhoz. Ott tudom hagyni a kicsiségeket az út szélén, még akkor is, ha bogáncsként kapaszkodnak utánam nap mint nap.  Mert mi is jár a fejemben, a maratoni felkészülés alatt?

Először is számtalan pozitív gondolat, hogy milyen szuper lesz. Fejben próbálgatom, hogy mi legyen majd rajtam a nagy napon, elképzelem az útvonalat, egyre inkább hangolódom a versenyre.  Szóval telis tele vagyok motivációval és lelkesedéssel, de edzés közben azért jönnek a kétségek is olyan dolgokkal kapcsolatban, melyekkel kapcsolatban nem lehetnének kétségeim. Ugye a te agyad is provokál időnként? Íme a leggyakoribb önszivatós gondolatok.

Nem elég, hogy a tempóval és a kilométerekkel hadakozom, még a mentális marhaságaimat is kezelgetnem kell, két résztáv között…. :)

Mi lenne, ha holnap mennék futni?

Mióta Makai Viki leírta, hogy a “ne a kedved határozza meg az edzéseid időpontját, van mibe kapaszkodnom, mielőtt a halogatás gondolata megszületne, ránézve az excel táblára, amiben az adott napi edzésprogramom van. Ha kényeskednék vagy elkezdeném sajnálni magam, azonnal előhúzom ezt a gondolatot és segít. Nem igazán van lehetőségem tologatni az edzéseket egy napon belül, ha épp nincs kedvem reggel menni, akkor legyen délben, ha akkor sincs, akkor este- ha pedig akkor sincs akkor másnap. Amikor megengedtem magamnak, hogy a “fáradtságommal” törődjek, elindult az átszervezési művelet. A vége ilyenkor általában az, hogy bár megcsinálom a kiírt heti edzéstervet, de a hétfői futást szerdára teszem, a keddit hétfőre, a szombatit vasárnapra és így tovább. Ezt egy ideje befejeztem és ma már csak a kiírt terv szerint megyek. Nem mondom, hogy mindig jólesik, de a célok felülírják a nyafogást. Az önsajnálat gondolatait kiradírozom Viki tippjével, és már indulok is. Megtanultam menetrend szerint edzeni.

Kellett ez nekem?

Amikor egy héten résztáv, iramfutás és hosszú futás is van a programban, összejönnek a dolgok és borzasztó fáradt vagyok, akkor felmerül bennem, hogy “kellett ez nekem”? Borzasztó nehéz ilyenkor lehalkítani a hangot a fejemben, ami azt kérdezi, hogy “miért nem futsz csak úgy magadnak, abban a tempóban ami neked jólesik”? Szemét, provokáló gondolatok, melyek pofátlanul csesztetnek. Legutóbb már zenével futottam, hogy ne halljam. Viszont hihetetlen jó érzés megcsinálni egy ilyen kemény edzést. No, ezek az apró győzelmek azok, amiért az “út maga a cél”, amiért mégiscsak kell nekem ez az egész. Aztán jön a következő nap, a következő edzés és nem csak az edzéssel, de a gondolataimmal is újra harca szállok.

Minek hajtod magad?

Na, ez a legidiótább és legzavaróbb gondolat, amit sokszor kell rendbe tenni a fejemben. Mert igen, lehet futni úgy, hogy valaki kimegy, és abban a tempóban és annyit fut, amennyi jólesik. Ez tök rendben van, én is futok így, sőt még a legjobbak is – legalább a pihenő időszakban. De mind tudjuk, hogy muszáj valamilyen célt hozzátenni a futáshoz, különben mindig lesz más, ami fontosabb és célok híján egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy már nem futunk. Minden futónak kell, hogy legyen célja. Lehet, hogy csak annyi, hogy hetente háromszor fusson vagy az, hogy eljusson az 5 kilométer teljesítéséig, vagy hogy hetente egyszer eljusson az erdőbe kocogni.  Én célok nélkül nem tudnék futni. A célokért pedig hajtani kell, jobban vagy kevésbé. Aztán egy keményebb futás közben a valóság egy másik pontjáról nézve a dolgokat, szemrehányást teszek magamnak, hogy mit szívatom magam tempós, meg hegyi, meg heti 5 futóedzéssel. Aztán egy sikeres verseny befutóját követően pedig exponenciálisan nő a boldogság, és visszaemenőleg is értelmet kap minden, és ez brutál jó érzés. Hát, ezért hajtom magam. :)

Szar futó vagyok

Ez már ritkán jut eszembe, mert azonnal felül tudom írni az ilyen önbecsmérlő gondolatokat. Régen szinte már zavart, hogy nem tudok igazán gyorsan futni. Egy ideig mondogattam magamnak, hogy “csak saját magamhoz mérd a futásaidat”, de nem igazán tudtam befogadni ezt a gondolatot. Megnéztem, hogy ki mit futott, ahhoz képest én hol vagyok. Az eredmény lesújtó volt. Ma már szerencsére túl vagyok ezen a hülyeségen. Már nem esem kétségbe, hogy vannak limitációim. Önmagamhoz képest pedig egészen jó vagyok! :) Hja, hogy a másikhoz képest?  Azzal nem tudok mit kezdeni. Az én életem, az én időbeosztásom, az én adottságaim – csak ezekből tudok gazdálkodni. Szóval ennyit a “szar futó vagyok” gondolat kezeléséről. :)

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok merülnek fel bennem futás közben. Unalomig tolt belső monológok, de amikor valami nagyon fáj, akkor felhangosodnak a mocsok kis gondolatok, és újra és újra kezelni kell őket. Én itt tartok most a futásban és a legnagyobb célom továbbra sem változott: futás egy életen keresztül, a többi  (versenyzés, PB ), csak grátisz.

Neked is vannak ilyen belső párbeszédeid?

 

Jó futást!

Györgyi