Egy amatőr futónő naplója

piros_futasrol_noknek_matyi_2

Piros 85 – ez is megvan

Megvan a Piros 85, csak így felkiáltójel nélkül. Szombaton kipróbáltam, hogy milyen a Piros 85 teljesítménytúra. A száraz adatok szerint: 86,7 km, 3200 m szint, 16 óra 5x perc –  nekem. Másnap reggel a kanapén lazulva azon gondolkodom, hogy mit is írja erről az egészről. Egyszavas jelzőket használva,  a  Piros 85-ről a következők ugranak be, mint: hosszú, szép, nehéz, idegtépő, felemelő és fájdalmas. Sok tekintetben mégis “leg” volt ez a túra az én életemben. Nem úgy “leg”, hogy mindjárt sírunk egyet közösen. Egyszerűen nem mentem még ennyit egyben. Emésztgetem az élményt, keresem rajta a fogást, hogy majd emlékeim melyik polcára kerüljön,  és mielőtt bárkiben felmerülne az a gondolat, hogy ultra, most mondom, hogy: nem!

Nincsenek őrült  ambícióim a futásban vagy a triatlonban, egyszerűen csak haladok egy úton, ami nem vezet konkrétan sehová sem. Illetve vezet, mert minden egyes próbálkozásom alapja az élménykeresés – hol a tájban, hol egy távban, hol egy szintben vagy időben, hol a teljesítmény javulásában vagy stagnálásában. És egyáltalán, már régen megmondták előttem sokkal okosabbak, hogy az út maga a cél.

LEGEK

A Nagy-Kevélyen.

A Nagy-Kevélyen.

Valóban sok tekintetben volt “leg” ez a megmozdulás a futós-terepfutós-kocogós-sétálós életemben  Ez volt eddig a leghosszabb táv, amit valaha, egyben a lábaimba tettem. A legnagyobb szintkülönbséget is itt másztam meg egyszerre. Itt voltam időben is a legtovább mozgásban egyszerre. Ezt a “versenyt” szidtam a legjobban az utolsó 10 kilométeren, és itt fájt eddig a legjobban a combfeszítőm sportolás közben. Talán a tavalyi piros pályás svájci sílésem nyírta ki ennyire a combjaimat utoljára. És még egy fontos dolog, itt volt eddig életem leggazdagabb frissítése is, és ide vittem magammal eddig a legkisebb hátizsákot!
Aztán még az is különleges volt a Piros napján, hogy most futottam és gyalogoltam először sötét erdőben. Nem is olyan vészes!

Ami pedig nekem az utóbbi időben nagyon fontossá vált, hogy itt is azt éreztem, nem a bevétel generálásáról szól a történet, hanem a sok “idióta” (csupa szeretetből :) ) kalandkeresőnek igyekeztek a szervezők valami klasszat nyújtani.

INFÓ KEZDŐ FUTÓKNAK - Mitől piros?

A magyarázat rém egyszerű. A Budai-hegység, a Pilis és a Visegrádi-hegység piros turista jelzései mentén halad a Piros 85 útvonala.

Ezeket az állomásokat érintettük.

Ezeket az állomásokat érintettük.

Nincs bennem eufória, mert reméltem, hogy meg tudom majd csinálni a távot annak ellenére, hogy az eddigi maxom a Mátrabérc volt, a maga 55 kilométerével és 2700 méter szintkülönbségével. Azért pár év után az ember kiismeri magát annyira a futás és túra műfajában, hogy tudja hová lehet v. illik beneveznie és mi az ami már eszetlenség volna. Azt sem mondhatom, hogy büszke vagyok magamra. Igyekszem helyén kezelni a dolgokat nem le – és nem túlbecsülni a Pirosat, hiszen mégsem a Himaláját másztam meg. Tényleg nem akarok álszerény lenni, de nincs bennem olyan eufória mint mondjuk az első maratonon után – de ez egy természetes folyamat szerintem.  Ugyanakkor van bennem egy jó érzés. Még az év elején leboltoltam magammal, hogy kéne lépni egy kicsit tovább, kéne valami új. Erre pedig egy hosszú teljesítménytúra tökéletes a számomra. És hát sikerült! Én óvatos duhaj vagyok, lassan lépkedem előrefelé. Azt tudom, hogy nem tervezek ultrázni, sokkal inkább vonz a triatlon vagy a maraton v. félmaraton tempósabb teljesítése. A túrákat amolyan funkcionális tréningnek használom és arra, hogy állóképességi edzést végezzek és persze a legfontosabb, hogy feltöltődjem az erdő csodáival.

FUTÁS VAGY GYALOGLÁS?

Valahol a Pilisben.

Valahol a Pilisben.

Mivel én nem futok túl hosszú távokat, max. maratonig, így tudtam, hogy a 86,7 km számora csak akkor lesz teljesíthető, ha okosan osztom be az erőmet. Nem tudtam, hogy miként reagál majd az izomzatom, hogy bírják majd az ízületeim ezt a távot és szintkülönbséget. Általában 1-4 óra között szoktam edzeni egy etapban. Szóval időben sem megyek olyan hosszúkat, mint amennyire ezt a túrát kalkulálni lehetett. A nyári triatlonos időszak óta, gyakorlatilag szeptember elején kerültem vissza terepre mint futó. Az első váci Naszály futás után meg is érezték az izmaim a lejtőket. Viszont sokat tekertem hegyen a nyáron, ez viszont szépen “tágította a tüdőmet”, szadizta az izmaimat. :)  Bennem még a halvány gondolata sem merült fel annak, hogy a Piros 85 terepfutós számába nevezzek. A gyaloglók közé neveztem, hogy ne legyen frusztrációm a szintidő miatt egy pillanatig se és nyugodtam kocorásszak a saját tempómban.

Mi a szintidő?

A teljesítménytúrákon, hasonlóan mint a futóversenyek nagy részében, szintidőt határoznak meg az érvényes teljesítésre vonatkozóan. Gyakorlatilag meghatározzák, hogy meddig kell beérnie a versenyzőnek az adott ellenőrzési pontra és a célba - olyasmi ez mint a záróbusz. Aki elmarad a szintidőtől, az kvázi kiesik a versenyből és az eredményét nem regisztrálják. Éppen ezért érdemes a szintidőkről előzetesen tájékozódni, hogy olyan versenyre nevezzen be az ember, ami számára teljesíthető.

TAKTIKÁVAL ÉRKEZTEM! :)

A futásról persze nem mondtam le. A taktikám annyi volt, hogy síkon és lejtőn beszélgetős tempóban futok, emelkedőn pedig tempósan gyaloglok. Szóval amolyan terepkocogóst adtunk elő Matyi barátommal, akiről szerintem már írtam korábbi bejegyzéseimben. Ő volt a kísérőm, a túratársam, aki gyakorlatilag kiskamasz kora óta túrázik. Ez a Piros is a 6. volt a számára, tavaly volt a Mátrabércen 10x-es teljesítő, és ha jól emlékszem Kinizsi 100-ból is 6-7 van már a lábaiban és egy csomó minden más, amit most nem sorolnék.  Annyira jófej volt, hogy bevállta azt a módszert amit kitaláltam. Bár utólag bevallotta, hogy nem gondolta volna, hogy ennyit futunk majd. Ja, és a taktika része volt a “változás jogát fenntartom” passzus. Szóval ezzel a magabiztossággal indultunk el kettesben reggel 3/4 5-kor Gödről.

Úton Matyival.

Úton Matyival.

NOOORMÁLIS? INDULJUNK!

 

besenyo_pista_bacsi_FUTASROL_NOKNEKReggel 4:20-kor csörgött az óra. Egy csillaghegyi suliban gyülekeztünk.  Még pakolászták a szervezők a nevezési asztalokat, mikor odaértünk. Ilyenkor természetesen felteszem magamnak a kérdés, hogy normális vagyok-e? Hajnalban felkelni csak azért, hogy megmászhassak egy rakás hegyet majd 87 kilométeren keresztül. De az ilyen gondolatokat általában le tudom tenni, nem keresek rá választ, mert tudom, hogy jó lesz – ha máskor nem, akkor a végén. Van bennem egy érzés, hogy mennem kell. Időnként megijedek tőle, hogy vajon nem fogom-e elveszíteni ezt a belső energiát valamikor … .

A 85km-es távon dugókával indultunk útnak 6 óra után pár perccel. A teljes útvonalról fentebb már bemásoltam az itinert.

NAGY-KEVÉLY – 7,09km, össz. szint: 480m

Íme egy Szasza fotó, ami bizonyítja, hogy futottunk is.

Íme egy Szasza fotó, ami bizonyítja, hogy futottunk is.

Nem mesélném végig az összes állomást ha nem gond, csak a legfontosabb momentumokat szeretném kiemelni, ami pár nap távlatából is emlékezetes. Csillaghegyről a Nagy-kevély felé vettük az utunkat. Lassan kocorásztunk, az emelkedőkön pedig gyalogoltunk. Én most voltam ott először a Kevélyen, a kilátás fenséges volt és mivel a túra elején másztunk fel ide, még csak nem is volt fájdalmas ez a kaptatás, mondhatom könnyen ment.  Majd a hegyeken keresztül egészen Dömösig kocogtunk – szinte végig. Ez számomra sokkal megdöbbentőbb volt, mint az, hogy felmásztunk a Nagy-Kevélyre.  Maga a tudat, hogy Dömösig eljutottam a hegyeken keresztül, valamiért óriási dolognak tűnt a számomra. Fáradtságnak nyoma sem volt, ez pedig feldobott. Dömösön volt az első igazi terülj terülj asztalkám, az első komolyabb frissítő állomás. Mivel Matyi ismerősökre lelt, leállt beszélgetni velük és egy kicsit elszakadtunk egymástól. Vártam őt a frissítő asztalnál és falatoztam. Megérkezett majd elkezdett enni inni ő is.  Dömösnél sztem olyan 15-20 percet biztosan büféztünk.

DÖMÖS – 28,1km, össz. szint: 980m

 

A Pilis eléggé sziklás és köves. Ez nekem új.

A Pilis eléggé sziklás és köves. Ez nekem új.

FRISSÍTÉS

Mivel arra készültem, hogy sokat fogunk futni, így egy aprócska hátizsákkal érkeztem. Sponser Long Energy isot hoztam, long energy géleket -sós verzióban, koffeines gumicukrot, energiaszeletet és sótablettát. A gél elfogyasztására kidolgoztam egy egészen jó módszert. A tubusos verzióval lehet a legjobban megcsinálni. Annyira hátra nyomom a számban a gélt, hogy ne is érezzem az ízét. Így könnyen lemegy. Iszom rá és gyakorlatilag nem érzem azt a borzasztó nyálkás állagát és a fertelmes ízét. Nekem sem a sós sem az édes gél nem jön be. Brrrrr! Viszont áldásos a hatása. A verseny frissítő állomásairól azt tudom elmondani, hogy én még ilyen ellátást sehol sem tapasztaltam. Minden volt, amit futó-túrázó megkívánhatott: Kalcium, magnézium, aszalt gyümölcsök többféle: szilva, pomelo, mazsola, zsíroskenyér, vajaskenyér hagymával- sóval, savanyúság, ropi, nápolyi, csoki, alma, banán, citrom,  – mit hagytam ki? Ja, és persze víz, szörp, kóla, tea. És még egy, már nem is tudom melyik frissítőpontjál jártunk, arra emlékszem, hogy ott kapcsoltunk fejlámpát. Szóval az egyik frissítőpontnál  ügyelő hölgy még házi sósrudat is hozott a futóknak, túrázóknak. :)  Aki ezen a versenyen eléhezett (ugye Vinczuska?) azt nem is értem. Lépten nyomon kajába ütköztünk.

 

DOBOGÓKŐ – 36,24km, össz. szint: 1600m

HALADJUNK TOVÁBB

piros_futasrol_noknek_matyi_5Dömös után elindultunk Dobogókőre. Bevallom, nekem ez az emelkedő sem hagyott mély nyomot a lelkemben, pedig Dobogókőre érve a teljes táv szintemelkedésének felén már túl is voltunk. Egy dologra emlékszem, hogy  amikor felértünk Dobogókőre, kicsit jobban fújt a szél és hűvösebb lett. Matyi kicsit megszédült, így leültünk és megettünk egy almáspitét, ittunk és elintéztük ami ilyenkor a legfontosabb. Sztem én azért bírtam egészen jól, mert nagyon figyeltem a gélezésre, ivásra, evésre – tényleg nem voltam megborulva. Még egészen jól ment a megállás utáni újraindulás is. Az avar alatt megbúvó mozgó kövek, a földből kiálló kövek és élek okozták a legnagyobb “gondot”,  mert ezek mind mesésen csavargatják az ember lábát. Ebben a dózisban nem szoktam meg ezt a fajta izommunkát amit a talpamnak és lábfejemnek kellett dolgozni ezen a terepen.  Egy Salomon Wings Flyte-ban nyomtam, ami jó kis stabil tartású cipő. Minden terepcipőmet elnyűttem, amit rendeltem az még nem érkezett meg, így muszáj voltam venni egyet a Sarkcsillag boltban. Nem akartam sokat költeni, de azt gondolom megérte az árát A talpába integrált csavarodásgátló klasszul működött.

Salomon Wings FLYTE terepcipő
Salomon Wings FLYTE terepcipő

A Wings magabiztos futást biztosít, nem különösebben technikás vagy nehéz terepre ajánlják, átlagos terepfutóknak vagy túrázóknak. Ez rám stimmt! Egy belépő kategóriás cipő, száraz, hazai terepre szerintem tökéletes. Ami nekem nagyon tetszett, az a cipő széles lábfeje. Még a Speedcross keskeny kaptafával készül, addig a Wings Flyte széles lábfejű nőknek is tökéletes! Ami még tetszett, az a csavarodásgátló talpszerkezet és az ára!

PILISSZÁNTÓ – 40,23km, össz.szint: 1690m

Dobogókőről lefelé futottunk. A lejtő végén éreztem a derekamat és a jobb oldali forgómat. Síkon továbbra is rendben ment a futás, elmúlt a fájdalom és az emelkedőkön kimondottan jókat pihent a derekam. Mielőtt beesteledett volna, a Kopár csárdánál kaptunk gulyáslevest. Itt megint leültünk 15-20 percre. Mivel Matyi terepen leginkább túrázó, így minden frissítőponton elidőztünk egy picit. Én többször kaptam volna a tenyerembe pár falatot aztán go, dehát együtt voltunk, alkalmazkodtunk egymáshoz. Örök hála érte, hogy eljött velem! Egy idő után mondta is, hogy talán hajcsár lehettem előző életemben, mert szegényt állandóan piszkáltam, hogy haladjunk. :) Ahogy telt az idő, egyre kevésbé esett jól a megállás, mert egyre nezehebb volt az újraindulás.

NAGYKOVÁCSI LEGEK

futasrol_nokek_piros_nagykovacsiLegjobban a Nagykovácsihoz vezető emelkedőt utáltam, mert addigra besötétedett és nem láttam magam előtt csak pár métert. Kezdtem nyűgös lenni, és lassan unni az egészet, fájdogált a lábfejem a cipőben, hiszen reggel 6 óta úton voltam. Ekkor 19 óra körül lehettünk. A Nagykovácsiba levezető sziklás, meredek szakasz volt az első olyan pont, amikor igazán éreztem, hogy a combjaim kezdik kikérni maguknak ezt a szívatást. Itt már botoztam, mert a combfeszítőmnek kellett a segítség. A lejtőn és síkon futunk itt leredukálódott, csak síkon futunkra.  Kropkó Péter  és gyermekei a frissítő állomás előtt nem sokkal ott álltak, és szurkoltak nekünk, mikor futva elhaladtunk előttük. A kicsik csak úgy kiabálták, hogy “nyomjátok, jók vagytok, gyerünk” – mosolyogtam rajtuk.

Nagykovácsiban életem legfinomabb lilahagymás zsíroskenyerét ettem fehér kenyérre kenve. Nesze neked update! Miután feltankoltuk magunkat, felöltöztünk és felszívtuk magunkat a záró akkordra, a maradék 22 kilométerre. Egy picit fáztam, mert a rám izzadt ruhát hiába vettem le a beltéri frissítő állomásokon, az nem tudott megszáradni, így mikor kiléptünk az esti hidegbe, egy pár percig mindig majd megfagytam.

JÁNOS-HEGY: 77km, össz. szint: 2982m

Itt még mosolygósan.

Itt még mosolygósan.

Nagykovácsiból ismét felfelé vettük az utunkat. Továbbra sem volt semmi gondom a felfelé mászással. Fel is éledtem ezen a szakaszon és gyakorlatilag a János-hegyi kilátóhoz vezető első emelkedőig végig futottam, ahol lejtő vagy sík volt. Pontosan a Szépjuhásznéig. Nagyon motivált, hogy a János-hegy már ilyen közel van. Nyomtam is felfelé mint a veszedelem. Persze ne gondold, hogy a megállások után olyan egyszerű volt elindulni. Kicsit rozsdás volt már minden ízületem, az izmaim is merevek, de pár perc után beolajozódott minden. A János-hegyi megálló után viszont nagyon de nagyon rosszul esett a lefelé menet. Éreztem, hogy nem kéne itt sokat időzni. Le is merevedtek az izmaim és borzasztóan fájtak az indulás után. Kocogást nagyon nehezen tudtam imitálni a hegyről leérve, pedig kiválóan futható részhez értünk. Persze kocorásztam, de már nagyon kínlódós volt.

AZ UTOLSÓ 10KM – szenvedéseim

Ez volt életem leghosszabb és legvacakabb 10 kilométere. Szinte sírni tudtam volna minden olyan résznél, amikor lejtőn kellett haladni. Eleve darabos volta a mozgásom, és a lejtők csavartak még rajtam egyet. Az utolsó frissítőpont után mentálisan is kiengedtem. Az utolsó 4 kilométeren már szidtam magam, hogy mi a fenének csinálom ezt magammal, legyen már vége ennek a sz..nak egyszer.  Tudok ettől cifrább belső monológot is, de inkább nem rontom tovább az imidzsemet. Már alig volt hátra valami én meg ott nyafogtam magamnak. Egyszerűen elfáradt a combfeszítőm, már nem akart dolgozni, én meg haragudtam ezért. Minden testrészem bírta volna, csak a combfeszítőmnek nem ment már. Így az utolsó budaörsi lejtőn mondtam Matyinak, hogy én már nem tudok futni egyáltalán. Így miattam, minden futható szakaszt gyalog tettünk meg.  Egy suli emeleti tornatermében volt a befutó. Nem tudtam mi lesz ott, de hátborzongatóan kellemes élménnyel zárult ez a nap. Amint beérkeztünk a terembe, ahol a célbaérkezettek egy nagyobb csoporja lazult a bordásfalaknak dőlve, tapssal köszöntöttek minket, ahogy beléptünk.  Ez engem annyira váratlanul ért – borzasztóan jólesett.

piros_kituzoNo, ez a momentum minden fájdalmat, rossz érzést feldtetett velem. Az oklevél átvétele után lementünk virslit enni, majd becsüccsentünk a taxiba, mert Budaörsről még vissza kellett cuccolnunk Csillaghegyre. Azt nem ecsetelem, hogy milyen módszerrel tudtam kiszállni a taxiból. Otthon az ágyban fekve a fájdalomtól alig tudtam elaludni. Lemasszíroztam a lábamat, párnát tettem a térdeim alá és így sikerült. Másnap egészen jó állapotban ébredtem, igaz taknyosan. Ma, kedden már minden ok, csak még a kór nem múlt el.

Mit is mondjak! K…a jó volt ez a Piros 85!

 

Jó futást!

 

Györgyi

 
google-site-verification: google66dd3cdac9bb5081.html