Egy amatőr futónő naplója

fetiscross8

Sivatagi futóélmény

Időszámításunk előtt írtam utoljára a saját futós élményeimről. Pedig annyi, de annyi helyen futkorásztam. Az utóbbi időben már úgy jártam versenyekre, mint egy zombi. Mentem, mert szoktam – aztán megálltam és megkérdeztem magamtól, hogy miért is?  Beteg vagyok. Versenytúltengésben szenvedek, Ödönke szindrómában .  Annyira súlyos a dolog, hogy egy darab versenyt nem kívánok most hétvégére, de a jövő hétvégére sem, és még az is lehet, hogy utána sem. Azért írom le mindezt, hogy az ilyen időszakoknak is legyen nyoma. Senki ne higgye, hogy superheroefittbrutalmami blogja ez.  Azért nem pesszimista posztot készülök írni, csak egy kis áttekintést a sivatagi élményről és a versenyekhez való viszonyulásomhoz – ebben a pillanatban. Előre szólok, hogy nagyon gyorsan változik a hangulatom, és még az is lehet, hogy valaki bepörget egy jó futókalandra jövő héten. Nyaff!
A hétvégén egy – akkor legalábbis brutálisan keménynek tűnő – , 14 kilométeres terepfutóversenyen jártam hazai terepen: a gödi Crossfutáson. Szerintem a Kalaháriban is hasonló futóélményben lett volna részem. Most már tudom, gyűlölök bokáig érő, száraz homokban futni, kánikulában.

Halkan kérdezem, van aki szereti ezt? Azért gyorsan hozzá is teszem, hogy aki szereti a kihívásokat, azoknak feltétlen ajánlom ezt a versenyt jövőre!!!
Lajos barátom szokta mondani az olyan versenyekre, ami nincs ínyére, hogy “ez olyan jó volt, hogy legközelebb meggondolom”.  Én is így vagyok ezzel.
Már a rajtba is fáradtan álltam be. Lehet, hogy az UB-t még nem sikerült teljesen kiheverni? Biztosan neked is volt már olyan versenyed, ahol nem érezted magad toppon. Aztán vártad, hogy majd a  harmadik vagy ötödik kilométer között feléledsz. Nekem többször volt már ilyen, így reméltem, hogy majd most is ez fog történni. De nem! Szombaton 11-kor rajtoltunk, rekkenő hőségben. Árnyék gyakorlatilag a táv alig 10%-án, ha volt.  A rajt után kifutottunk a város körüli homokdombokra, ahol kezdetét vette részemről az egyhelyben futás. Totál úgy éreztem magam, mint a rajzfilmhősök, akik több másodpercig egyhelyben futnak, hogy aztán végre elinduljanak. Sajnos az elindulási fázis nálam nem akart eljönni. A homok kipörgött a lábaim alól, éppenhogy tudtam magam tolni. Tényleg nem tudom, hogy a fáradtság vagy az “ennyit tudsz anyukám” helyzetével szembesültem szombaton?


A pulzusom nem is tudott felpörögni. Végig úgy éreztem, mint akire felcsatoltak egy 10 kilós hátizsákot. Az átlagom 5:40p/kilométer lett. A homokról csak úgy tűzött vissza a meleg. Forróság volt, de legalább sunyi módon emelkedett az útvonal szinte végig (ööö). Összességében csak 185 méter szintet mértem, de úgy éreztem magam, mintha legalább a Mátrabércet teljesítettem volna. Utólag is annyira sajnálom magam.:)))) Csak 3dl lötyit vittem magammal, ami a 10. kilométernél elfogyott. Frissítés mértékkel volt, szóval a homokban, porban részemről a KO. A rajt előtt még bevizeztem a sapimat, a hajamat, de gyorsan megszáradt minden. Futás közben az izzadt testemre úgy tapadt a homok, mint csirkecombra a  panír. Végül 5. lettem a nők között (1:16:55) ezzel a gyengécske teljesítménnyel.

Homok, dombok, napsütés - a legtutibb hármas:))

Homok, dombok, napsütés – a legtutibb hármas:))

Miközben ilyen körülmények között futok, szidom magam. Miért nem maradtam otthon a fenekemen, a hűvösben? Mit henciáskodom itt a forró prérin? Csak számoltam a kilométereket visszafelé és arra gondoltam, hogy úgyis mindjárt vége, gyorsan lemegy az a pár kili. A húzós az volt, hogy már a 6. kilométer után azon járt az agyam, hogy ennek mikor lesz vége. Tényleg nagyon nem ment.

Mit mond magának a futó, ha verseny közben rossz passzban van?

Mindenki mást. Viszont ilyenkor felerősödik a belső monológ - párbeszédbe elegyedik az ember harcos és gyenge oldala. Kifelé ebből szinte semmi sem látszik.

Ilyen élmények után elgondolkodom, hogy miért is futok, mit is akarok ezzel az egésszel? Az első években olyan triviális és egyértelmű az egész. Minden új, eszméletlen nagy önbizalomra és sikerélményre tesz szert az ember. Egészen odavan magától, hogy mi mindenre képes. Aztán ezt is megszokja. A fejlődés már nem olyan látványos – sokan abba is hagyják a futást ilyenkor.
Minek a verseny egyáltalán?

Versenyeken tudja felmérni önmagát az ember leginkább. Egy nehéz versenyt azért vállal be, hogy bizonyítson magának (talán másoknak is?). A verseny kaland, szórakozás és ha tetszik, ha nem tetszik egyfajta teszt, amiben eldől, hogy mennyire vagy képes vagy alkalmas az adott feladatra. Egy-egy hétköznapi pillanatban olyan szürreális némelyik verseny amire készülök. Senki sem kényszerít, hogy részt vegyek, mégis ott vagyok. Hülyeség, de úgy érzem, hogy amíg csinálom, addig minden rendben van velem testileg és lelkileg egyaránt. Azt is megfigyeltem, hogy vannak kihívások, melyek az első évben izgalmasak, a másodikban is, aztán mintha kopna a dolog fénye.  Miért vagyok ott mégis? Van, hogy a futótársak húznak magukkal egy-egy versenyre, van olyan, hogy magamnak szabok feladatokat, van, hogy a kíváncsiság hívogat és van, hogy egyszerűen beleragadok a szokásokba. Aki évek óta jár versenyekre viszonylag sűrűn, azoknak már nem okoz akkora eufóriát egy adott verseny teljesítése. Vagy csak nálam van ez így? Ha megcsinálom ugyanazokat mint az előző évben, az nem rossz érzés – de akkor sem olyan, mint amilyen először volt. Ilyen például a Mátrabérc, az Ironman 70.3, az Ultrabalaton. Már nem volt bennem akkora lelkesedés, mint az első alkalmakkor. Mégis miért megy el akkor az ember újra és újra az ilyen rendezvényekre?

Ennyi combot nem egyszerű elcipelni.

Ennyi combot nem egyszerű elcipelni.

Mert jó buli, mert megszoktam, mert ott találkozom kedves ismerősökkel, mert nem találtam jobb alternatívát, mert itt lehetek leginkább önmagam? Vagy mert nem lenne jó érzés lenne kimaradni belőle? Talán ez mind.

Nem is tudom, lehet nem kellene ezen annyit filózni. Menjen az ember versenyezni, amikor van hozzá kedve, amikor benne van a lábában a boogie. Ha pedig nincs, akkor meg fusson magának.
Ennyire kiborított ez a hétvégi sivatagi futás?! Végül a férfiak közé soroltak be az eredménylistában. Már nincs is erőm ezt jelenteni. Jól vagyok én a pasiknál a 26. helyen a 43-ból. Csajoknál ez az 5. helyhez elég.

Nincs konklúzió. Most ez van velem. Tegnap elmentem és tekertem 40kilométert, beletéve egy kis hegyi szakaszt is. Mégsem élhetek sport nélkül, még akkor sem ha meleg van, ha por van, ha fáradt vagyok…
Nem értem én ezt…

Jó futást!

Györgyi