Egy amatőr futónő naplója

tajga_2_web

Tajga-trail.huh!

Túl vagyok 2017 első versenyén. A szó, hogy túl vagyok, tökéletes. Szép volt, jó volt, és még jobb, hogy vége van. JéBé edző, már a héten jelezte, hogy nem biztos, hogy indulnom kéne, a tíznapos megfázásos, tüdőkieső köhögéses nyavalyám után. Én meg azt gondoltam, hogy 16km nehogy már odavágjon. Hát, 10 nap betegség után, nem volt fincsi.

Most március 9. van. Eltelt pár hét mióta leírtam a bevezetőt, és most már csak visszafelé tudok nézni. Mire is emlékszem a Tajga trailből? Valahol Csillebércről indultunk, 16 kilométert futottunk, nem is volt benne túl sok szint, és délután fél 5-körül, szürkület előtt nem sokkal rajtoltunk. Imádok sötétben, főleg a sötét erdőben futni. Bármilyen vacak formában vagyok, az erdő mindig feltölt.

A rajt előtt, még lelkesen.

A rajt előtt, még lelkesen.

Arra mindenképp emlékszem még, hogy nem ment jól ez a verseny. Nem éreztem lazaságot, nem volt tempóm, nem utaztam a lábaimon, nem volt meg az a klassz versenyzős száguldás (száguldást értsd önmagamhoz képest). Nem az volt az oka, hogy hol dagonyában, hol pedig jégpáncélon futotottunk. Egyszerűen máshol van a fókuszom a mindennapokban, nem ízlett a verseny annyira, mint szokott. A futás tetszett, az útvonal is remek volt. Csak a versennyel együttjáró daráló nem ment. Biztosan írtam már, de én nem tudok a versenyen csak úgy futni. Ha már ott vagyok, akkor igyekszem kihozni magamból az aznapi maximumot.

Mindezzel együtt viszont remek program volt, és a befutó lejtős szakaszán még a lábaimat is le tudtam lazítani.

Mégis először fejeztem be egy versenyt úgy, hogy felütötte a fejét a gondolat, hogy vajon kell-e ez nekem.

Így, ahogy az utóbbi években csináltam … .

 

Menet közben.

Menet közben.