Egy amatőr futónő naplója

10439527_743611135660379_15313599_n

UB párban azaz a D/Nóri csapat diadala

Írta: Makai Viktória

Jelenleg Makai Viktóriát láthatod a Mindent a futásról nőknek Facebook oldalán. Viki évek óta fontos szereplője a hazai futóéletnek. 2013-ban megnyerte az Optivita ultrafutó kupát, idén pedig Elek Dóra Zsuzsával párosban győzedelmeskedtek az Ultrabalatonon. Viki a hétköznapokban gyermekvédelemmel foglalkozik és két kisgyermek anyukája. Férje, Makai László szintén ultrafutó. Viki hozzájárult hogy beszámolója megjelenjen a Mindent a futásról nőknek blogon, így nagy szeretettel ajánlom ezt a kis olvasmányt Neked.

Első helyen: Elek Dóra Zsuzsa, Makai Viktória


SZEREPOSZTÁS:

Viki: Makai Viki,  a női UB győztes páros egyik tagja
Dóri: Elek Dóra Zsuzsa, Viki párja az UB női győztes páros másik tagja.

Fidó, Kedves, Nyuny, Laci, Appancs: Az összes elnevezés egy személyben, a férj
Csabi:  autós kísérő
Noémi: Segítőtárs, lelkitárs, aki telefonon keresztül adott lelki támogatást Vikinek. Korábban három UB-én kísérte kerékpárral Vikit.
Kinga, Mikkamakka: Viki kislánya
Árcsi:  Viki kisfia
Pecsenye: Lajkó Csaba ultrafutó
Zsolti: Viki és Dóri edzőtársa az IronTeam-ben
Zoli: Máthé Zoli, Dóri barátja
Attila: Márton Attila edző, az IronTeam edzője

VIKI BESZÁMOLÓJA

A
rövid bevezető igényével említésszerűen pár indoklás nélküli
gondolat:
  • Mennyivel
    rövidebbnek tűnik egy lendületes fél UB, mint egy egész! (Nem,
    nem sajnáltam, hogy nem egyéniben álltam rajthoz!)
  • Ki
    gondolta volna tavaly ilyenkor, hogy idén már két gyermekünk
    lesz és apám nem fog élni…
  • Lehet
    szarból várat építeni, attól függ, milyen alapanyagú és
    összetételű az, ami később a „szar” hivatott lenni.
  • Noémi
    pótolhatatlan, Máró Csabi szociálisán érzékeny, Dóri jó
    versenyző – köszönöm Katának, hogy nem kis áron töltötte
    velünk ezt a nem üdülés jellegű 18 óra 17 percet.
  • Izomlázam
    van.
Túllépve
a szervező váltás okozta nevezési feszültségeket, az ebből adódó
kapcsolat próbáló vitákat, veszni hagytuk egyéni regisztrációm
és túladtunk Kedves szintén egyéni nevezésén. Döntésünket
márciusban érkező kisfiunk visszaigazolta, így az UB-folyam
csobogott a saját medrében, mi meg éltünk annak távol a
partjától. Két és fél héttel a rajt előtt Dóri feldobta azt a
labdát, amit már egy fél éve egyszer hagytam leesni: 

– Jó páros lennénk az UB-én. – mondta. 
 

Az
ütőm felé suhanó labdát váratlanul lecsapta a … Fidó.
(Kedves, Makai Laci, Nyuny, Appancs – lásd a továbbiakban)

– Jó lenne. 

Ez
még csak az ütő lendítése. Tudjátok, mikor csattant rajta
hatalmasat a labda? Mikor nem jött a „de,….”! (Tudom,
nyelvtanilag nem szabályos leírás, de bízom a logikátokban, hogy
tartalmilag érthető: sem kikötés, sem feltétel, sem akadály,
sem ellentmondás. Csak a szabad pálya!)
Páros
női UB Dórival. A lehetőség így legális teret kapott a
fejemben, és onnantól kiirthatatlanul jelen volt. Innentől Kinga
hajfonása, Árcsi etetése alatt pörögetek a fejemben a kilométer
leosztások az etapokban megfutható idő tervallumok.
A
felkészültségem alkalmas lehet – gondoltam. 
A tavalyi mennyiségi munka az
idei gyorsaságival + lelkesedés talán vállalható egy pároshoz.
Dóri
előnyben részesítette a többszöri indulást, én pedig szerettem
volna egy hosszabb etapot felmérőnek és edzésnek. Így
megegyeztünk:
Dóri-D:
1 marcsi/maraton
Viki-V:
2 marcsi
D:
1 marcsi
V-D:
fél-fél marcsi a végére
Ez
a váltó zónákhoz igazítva, így festett:
D:
43,2 km
V:
76,3 km
D:
41,5 km
V:
31 km
D:
20 km
Mérsékelten
volt alkalmunk lelkesíteni egymást. Dóri a vizsgaidőszakban
pörgött, én meg a családi mókuskerékben. Szerintem egymás
lelkesedését éreztük, s hogy a jó lehetősége benne rejlik
ebben a közös futásban, azt meg tudtuk. Mindketten elég
bruttósító típusok vagyunk, s inkább tett mint szó párti, de
azért egy mondatnyi visszafogott kontroll:

– Ha minden ok, 5 percesek – mondtam én.
– 5:30, meglátjuk. – reagált Dóri. 

Mindez
túl sok „ha”-val elegyítve…
A Kísérőket
már Dóri „lezsírozta”. Katával a bringásunkkal facebookos egymásra
hangolódással próbálkoztunk, Csabinak meg simán nagyon örültem.
Tudtam mi meghalnánk a csapatért, de ő ezen túl bárkit meg is
ölne érte.
Pénteken
egy masszív családanya képző nap után Kedvessel, Anyukámmal és
két pulyával estünk be a tésztapartira fél 8-kor. A hosszú
sorban állás és a gyerekek zaj okozta riadalmának elhárítása
után megpusziltuk Zsoltit, Editet és Csabit, majd elrobogtunk a
minden komfortot nélkülöző családi tájházunkba, ahol éjjel
pihenés helyett a nomád életmódhoz nem szoktatott gyerekeinket
féltettük aktív éberségben.
Reggel
Dóri kezdett, azt hittem nem érjük ott a rajtnál. 2 perccel a rajt
előtt még a rajt zónán kívül voltam. Elvarázsolt nyugalomban találtam
rá 1 perc elteltével, s nagyjából 30 másodpercre rá vettem észre Katát egy lelki
gödör fenekén. Csabi a parkolóban rendszerezett dolgokat.
Start.
Hát ebből nem sokat éreztem meg. Civil voltam, ráadásul Csabi
szerint hajléktalannak öltözve. Ebben a romantikus hangulatban
néztük meg a mezőnyt 20 km környékén. Tudtam, hogy Dóri tolja,
tolta is. Úgy látszott ők rendben csinálják a dolgukat, nekem
pedig még a frissítőm hiányos volt, így shopping következett.
Fürednél csatlakoztunk vissza a versenybe, ez volt az első
váltópontunk. Egy marcsi lement már az 5-ből, el lehet kezdeni
tájékozódni verseny állás ügyben. Úgy gondoltuk, ha jók
vagyunk, akkor Maráz Zsuzsiékra kell figyelnünk. Az ő stratégiájuk előnye a
verseny elejére orientálta az erősségüket. Számítottam rá,
hogy ellépnek, de meglepő irammal robbantak be a fél órával
előbb indított egyéniek mezőnyébe. Nagyjából 30 perccel voltak
előttünk. Rengeteg, – gondoltam. Hűtöttem a fejem, melegítettem a lábam.
Közben emígy társalogtunk Csabival:

– Lila trikós közeleg.Dóri az? Nem látom szemüveg nélkül.
– Nem látom!
– Lila csaj. Nem Dóri?
– Hol?
– Dóri az!!

    A
    futó mozgása olyan, mint az aláírás. Sajátos és
    hamisíthatatlan.
    Indulok.
    Megyek, mint a gép. Ősszel versenyeztem utoljára. Hiányzott.
    Megijeszt valami. Talán, hogy vagyok e az aki voltam, vagy a
    sebesség, amivel tépem az aszfaltot. Tudtam, hogy gyors és
    szégyelltem is, hogy olyan nagyarcúnak látszóan húzok el a
    mindeddig futó egyéniek mellett, de nem számított igazán.
    Megyek, míg légszomjam nem lesz, aztán ha beleharapok a Dunántúli
    – középhegység lankáiba, majd beállítom az „utazó
    tempót”.
    Kata,
    – miután feltöltötték a frissítőimmel – melyek igazából Csabi
    igényem szerinti frissítői voltak – a lankák előtt kicsivel
    ért utol. Gyorsan elmondta, hogy nem sokkal előttünk még van egy
    női páros, de én a verseny hevében, látatlanul biztosítottam őt
    arról, hogy őket simán „megesszük”. (Óriási hiba az
    ellenfél lebecsülése, mindenkit óva intenék tőle.) Aztán
    „megettük”.
    Topba
    indultam, jó döntés volt. A kompressziós melegített, de mindegy,
    kényelmes és vagány. Katára
    bíztam a frissítésem, hogy tudjak a futásra figyelni.
    Fél óránként Maltot (szénhidrát feltöltést biztosít) és fél banánt, óránként barna gélt, 25-nél sót, 45-nél sót és koffeint fogyasztottam. 
    Gyönyörű
    táj, imádni való idő. Az agyamban alig fért el az endorfin és a
    nosztalgia, mindkettő teljes teret akart. Nem nagyon beszélgettünk,
    csináltuk amiért jöttünk: egy odarakott versenyért.
    15
    km-nél (tehát 58 körül) értük be Zsoltit és Editet. Attila
    jött szemben. Láttam, azt sem tudja mit mondjon, nem akar semmi
    negatív hatásút, de szó nélkül sem bírja ki – ránézésre
    fojtott orgazmus:

    – Nagyon szép! Tudod te, hogy mész?! – mondta végül, ő az edzőm.

    Máró Csabi, Viki, Nagy Kata a bringáskísérő

    Tudtam, de volt még bőven. Nem sokára Zoli is „meglett”. Szigligetnél
    Kinga finom sós levessel várt minket. Pár kili múlva Attilát
    értem utol, aki Pecsenyét szerette volna, de célja vesztve
    futottunk együtt pár kilit. Nem traktált, jól beszélgettünk.

    60-ig
    egész jól elpörögtem majd 10 aktívan szenvedős kilométer következett.
    Tudtam, hogy mondani fogom a magamét, így elkértem Katától a
    zenét – ha zenével a fülemen mondom a magamét, hátha nem
    frusztrálja, hogy válaszolni kell rá valamit…
    Az
    ut’só 5 kilométerre feltámadtam. Megállíthatatlan voltam megint. Katát
    előre küldtem, hogy Dóri készülhessen – a kishíd után még
    azért átéltem a végtelent a váltó pontig.
    Megérkeztem,
    más világ. Csabi szól, hogy a Kedves az egyik gyermekünkkel
    idejövet lerobban az autópályán, de a családunk siófoki
    kommandó osztagának egyik része vendégül látja anyut és
    Árcsit, a másik része menti a Kedvest és Mikkamakkát.
    Személyiség-frontváltás, mérsékelt összeomlás, imádság,
    társba vetett bizalom és tétlenség okán saját feladatra való
    további koncentráció erőltetése következett avagy 2 fish mac megevése.
    Csabi felszólítására tisztálkodás – egy alternatív formája
    – ivás, további só, magnézium és barna trutyi fogyasztása,
    nyújtás.
    Dóri
    jól indult, Katát féltettem. Egy futó biciklis kísérése nem
    biciklizés! A bicikli inkább csak a lélekmentő munkaeszköze és
    mi keményen igénybe vettük Katát. Csabit is, de ő legalább a
    bugyink színét elvitte magával az élményből. (Igen Dóri, a
    tiéd is, igen Zoli, a Dóriét is.)
    A
    Cardio kontrollos frissítő pontot lőttük be következő
    állomásnak. Gondoltuk tiszteletünket tesszük az Iron Team-eseknél
    és lecsekkoljuk Zsuzsiék előnyét.
    8
    perc. Ok. Ami most ránk tartozik: Dóri jól van és továbbra is
    eltökélten, egyenletesen és kemény iramban megy.
    Boglári
    váltópont nehézkes megtalálása következett. Nem tudom mióta volt sötétség,
    de itt már stabilan. Érzésre sokat vártunk. Elment Zsuzsi és
    Helga is. Kisvártatva Dóri is. Zihál, zilált és látszik majd
    bele döglött, hogy a csapatunkat mentse. Az ő perspektívájából
    talán vesztett csatának látszott, de én láttam mennyivel vannak
    előttünk és milyen állapotban és úgy láttam jók a
    kilátásaink a “háború tekintetében” – ez persze rossz hasonlat,
    de mégsem hasonlíthatom ökumenikus virágszedéshez.
    Rinyás
    voltam, így miután megkészítettem Katát – aki épp szemernyi
    élelem csipegetésre szánta rá magát az egész napi nélkülözés
    után. Kezébe nyomtam a levetett aláöltözetem a sapkám és a
    lámpát, amivel sikerült annyira megosztanom a figyelmét, hogy
    elesett, majd visszakértem a lámpát, fel a zenét és elrohantam.
    Befordultam. Nem létezett senki. Gondoltam Kata mögöttem van, ha
    történne valami, s fél szemmel láttam Csabiékat, hogy velünk
    együtt jönnek autóval. Ez megnyugtatott, biztonságérzetet adott
    és önbizalmat. Éreztem, hogy bíznak bennem, és értem vannak
    itt. Szemellenző vissza. Kata integet a látóteremben:

    – Helga! Az ott Helga! Megelőzöd! 

    Meg. A
    következő váltóponton lépek csak vissza a valóságban. Citromot
    és kólát kérek.
     – Mennyivel van előttem az előző páros csaj? – kérdezem
    – Te vagy az első páros csaj!- hallom a választ.
      Csabiék
      értek mellénk autóval:
      – Mennyivel van előttem az első? 
      – Nyugi, már rég otthagytad a p….ba. Mindjárt jön a férjed!
        Kata
        vackul fest, de kötelességtudóan, eltökélten nyomja. Szemerkél
        az eső és kikészítettem őt – csak remélem, hogy Dórinak is volt
        benne része… 😛 A hírre, hogy Fidó innentől a végéig segít
        minket, végül engedett a rábeszélésnek és kiszállt, hogy
        bevárja Attiláék kisbuszát.
        A
        2. etapom (31 km) második felére csatlakozott a Kedves.
        Megláttam,
        kizökkentem. Kérdezte, meséljen e, hogy szóval tartson. 

        – Igen! – kértem. 


        Büszkén
        mesélte, milyen nehézségeket hidalt át, míg futottam –
        megteremtve nekem a biztos futó hátteret. A gyerekekről, az autó
        lerobbanásáról, a rokonok szeretetteljességéről, és én
        összeomlottam. Beköszönt a futó királylány = szar anya érzés.
        Szűkült a légcsövem, legszívesebben sírtam volna. De mit tesz
        ilyenkor egy objektív férjét nagyra tartó sportoló nő?
        Érzelmileg
        megszorongatja kedvesét, igyekszik bűntudatot kelteni, majd
        felteszi a zenét és megkéri maradjon mögötte, hogy a saját
        tempójára tudjon figyelni.
        Fidó
        hála Istennek tudta, hogy ez a nő csak a legkisebb százalékban
        van jelen abban, akit feleségül vett és így a hátam mögött,
        csöndben szeretett tovább – kérhetlek ne vidd át az értelmét
        és ne képzeld el úgy!
        Utolsó
        előtti pont a váltásig, kérdem mennyi van még? Többet mondanak,
        kb. másfél kilivel. Kiakadok, nyilvánosan káromkodok, majd egy
        kevésbé szerethető állat, mint a hattyú halála – jelenet adok
        elő visszataps híján is újra meg újra, majd pofázás és
        szenvedés a váltó pontig. 
         
        Balra Viki, jobbra Dóri
        Dóri
        el jó iramban. Csabi tankol engem a kocsiban. 6 perc az előnyünk.
        Már mondtam, beugrom még a végére pár relatív gyors kilire, ha
        kell. Nem tudom a srácok taktikáztak e ezzel, de azt tudom, Dórinak
        rossz a gyomra, váltást kér. Egy idegbeteg leharcolt kis rom
        vagyok, de lelkesedek. 5,5 km-t beszéltünk meg, a következő
        váltópontig. Dideregve ugrálok, mint egy kukászsák rám húzva a
        „hajléktalan” pulcsim – kezem belül, hogy gyorsan
        lekaphassam/ leránthassák rólam. Csabi a már fáradt izomzatom
        b *****ja, fáj, mint a „rosseb” dideregve szentségelek…
        Dóri, Kedves és a bringázó Attila jön.

        – A végét behúzod? – kérdem.
        – Be! – mondja meggyőzően. 

        Csikorogva
        indulok. Lassan melegszem. Érzem az erőt, de kell az idő. Attila
        nyugtat. Nem kell. Jó, lehet, hogy kell, de úgy sem sikerül.
        Indulok, erőm van. Élvezem. Ez a szakasz, amit tavaly végig
        emelkedőnek láttam, most siklok rajta. Bár 500 méterenként
        kérdezem a távot, érzésre mégsem számolom. Inkább biztosítom
        magam: – Ezt már nyomhatod.

        Nyomom.

        Ut’só
        váltás. Dóri indul, dombnak fel, keményen. Ránézünk azért a
        csajokra, mennyire sietős nekik, s ez okból nekünk. 12 percre
        Helgáék, Zsuzsi még egyszer annyira, egyedül. Fejemben megindul a
        D/Nóri csapat himnusza – csak vicc, nem létezik ilyen. Indulunk,
        telefon csörög:

        – Hol vagytok?
        – Befutunk mindjárt!

        Végül
        is nem messze, de a közös befutó realitását tekintve sehol.Dóri
        egyedül fut be, iszonyatosat hajrázva a végén!Nehézkesen
        a parkolóból lemásztunk egy közös fotóra. Nyertünk
        18:16:48-al!

        VÉGSZÓ

        Nincs
        frappáns végszó. Van amikor kijön a lépés, van amikor nem.
        Most kijött. A saját tanulságom talán annyi, hogy a tavalyi
        edzésmunkát kihozta ez a váratlan és makacs pihenő időszak. A csapat eredményéért jobb meghalni – talán kicsit könnyebb is –
        mint egy sajátért – HA JÓ A CSAPAT PERSZE! és a D/Nóri az!!
        Kata!
        Kösz, hogy bevállaltál minket, nem akartam, hogy lásd a „sötét
        oldalt”, de fény híján… – bocs.
        Dóri,
        neked elrettentő, milyen fejed  van a versenyzéshez!
        Szuper csapattárs voltál!
        Csabi!
        Te az autós segítés csúcsa vagy. Kösz az extrákat – mindenre gondoltatok a tisztesség és a sportszerűség határán belül! Nem
        tudom, mit mondhatnék, ami nem szentimentális vagy ripacskodás.
        Csináljuk máskor is közös csapatot!
        Kösz
        Anyu
        ! Tudom, nehéz neked, mert számodra mi voltunk a minden. De
        nekem is a család a minden, de amire Isten elhív, az kötelez.
        Ezzel a gyerekeknek is példát szeretnék adni, s hiszem a javukra
        lesz!
        Kedves
        Nyuny
        ! Szeretlek. Köszönöm, hogy úgy kínáltad nekem a páros
        lehetőségét, hogy a saját egyéni UB célversenyedről mondtál
        le Árcsi családunkba érkezésekor. Köszönöm az óriási
        láthatatlan segítséged. Azt kívánom én legyek a kis kertvárosi
        rendszerető, sütivel hazaváró, gyerekeket tisztességben nevelő
        kis feleséged, akit kívánnék neked!
        Reggel
        4-re ágyban voltam, 5-ig fél éberen dolgoztam fel az
        információkat. Élvezte az agyam, hogy kontroll nélkül
        csaponghatnak a gondolatok – bár nem nagyon távolodtak el az
        UB-től.
        5-kor
        szólt Árcsi, hogy reggelizne, s volt kedve után beszélgetni. Így
        a továbbiakban „glöá”-ról és „beőőőő”-ről
        trécseltünk Kinga ébredéséig. Hálás vagyok érte, hogy együtt
        „kelhettünk” és tölthettük együtt a napot a rokonokkal. Ez
        az én életem, és ugyanazzal az elkötelezettséggel szeretném a
        megelégedettségig fokozni, mint az elmúló szűk napban.
         „Nem
        tudjátok-e, hogy a kik versenypályán futnak, mindnyájan futnak
        ugyan, de egy veszi el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elvegyétek.
        Mindaz
        pedig a ki pályafutásban tusakodik, mindenben magatűrtető; azok
        ugyan, hogy romlandó koszorút nyerjenek, mi pedig romolhatatlant.
        Én
        azért úgy futok, mint nem bizonytalanra; úgy viaskodom, mint aki
        nem levegőt vagdos;
        Hanem
        megsanyargatom testemet és szolgává teszem; hogy míg másoknak
        prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.” (I.
        kor. 9:24-27)

        Makai Viktória

        Kedves Viki!

        Köszönöm, hogy megoszthattam a beszámolódat! 

        Jó futást!

        Györgyi