Egy amatőr futónő naplója

uth_gyorgyi

Ultraflow – beszámoló az UTH 55-ről

Pontosan az olyan élményekért szeretem a futást, mint amit a Salomon Ultratrail Hungary, és az azzal járó felkészülés adott. Klassz futni, de nekem még jobb, ha van mellette cél is. Nekem ettől is öröm a futás. Év eleje óta készültem az UTH-ra. Úgy gondoltam itt az ideje, hogy kipróbáljam magam egy picit hosszabb távon is terepen. Most vége egy időszaknak, kicsit hiányzik a napjaimból a készülődéssel járó agyalás, a “mi lesz majd” érzése. Az út maga a cél – mindenre igaz!

Mi volt a legdurvább felkészülési edzés?

Egyértelműen az a nap, amikor rátévedtem a Börzsönyben a kék keresztre és a kidőlt fák alatt kellett bújkálnom

A versenybeszámolóim többnyire nem arról szólnak, hogy milyen volt egy adott verseny konkrétan. Egy verseny számomra összefoglalja a megelőző felkészülési időszakot. Olyan ez, mint amikor a széthullott könyv lapjait összefűzik. A verseny végével ez a történet is felkerül élményeim polcára.

Mielőtt bárki elindulna papírzsepiért, csak szólok: nem kell. Amit beletettem a felkészülésbe, azt ki is vettem. 7 óra 47 perc XX mp alatt megvolt az UTH és annyira élveztem a futást, hogy ha valaki azt mondja, hogy hozzátettek az úthoz még további 10 kilit (talán nem örültem volna neki mentálisan), de simán ment volna.

PARÁIM

A rajt pillanatai Szentendre utcáin.

A rajt pillanatai Szentendre utcáin.

Elég gyakran tör rám a bizonytalanság, hogy meddig feszíthetem a húrt. Hogy amit eltervezek, az reális lehet-e a számomra – időben, fizikálisan, mentálisan, családilag és úgy egyáltalán.
A mentális és fizikális határoknak valahol együtt kell mozogniuk, hogy jöhessen valami új. Pontosan az adja az élményt a felkészülésben, az “útban”, hogy ebben az időszakban teszek meg sok-sok apró lépést, ami ahhoz kell, hogy összejöjjön amit elterveztem. Persze ezekben a hétköznapokban nem fogalmazódnak meg feltétlen ilyen mélyen szántó gondolatok, inkább anyázom időnként. Pont ez a szép a versenyzésben, hogy összefoglalja a felkészülési időszakot, kitörli a rosszabb pillanatokat, és pontot tesz a kérdés végére, hogy jól terveztem-e a képességeimmel.

A sikeres versenyzésnek olyan visszaható ereje van, hogy a felkészülés nehéz napjainak minden pillanata értelmet kap, és ha eddig nem is volt válasz, utána biztosan van arra, hogy mi értelme volt a hajnali keléseknek, a futásnak szakadó hóban v. esőben, hogy miért mentem edzeni akkor is, ha a család épp nem volt annyira boldog a dologtól.
Ilyesmi viszonyok között futottunk.

Ilyesmi viszonyok között futottunk.

 

HONNAN HOVÁ?

Hatodik éve futok az újrakezdés óta, és szépen lassan haladok előre a versenyek hierachiájában. Bő két éve futok terepen, és jó pár hosszú teljesítménytúra (Mátrabércek, Piros 85, Tanúhegyek stb.) és jó pár 21-35 km körüli terepfutóverseny van mögöttem. Sosem volt komolyabb sérülésem (kopp-kopp).  Ezt annak tudom be, hogy nem kapkodtam el a dolgokat. Ha léptem egy picit előre a futásban, akkor azon a szinten mindig elidőztem egy kicsit, hagytam időt arra, hogy beérjenek a dolgok. Én nem szeretek szenvedni. Inkább tovább dolgozom egy adott szinten, hogy a következő lépcsőfokra felkészülten érkezzem. Ha jön a hívó szó, akkor kinéztek hol kisebb, hogy nagyobb kihívásokat, és neveztek. Így jöttek az ironman féltávok, jó pár triatlon verseny, egy kis terep, egy maraton, aztán megint triatlon. 2015 őszén egyre inkább a terep felé húztam. A Tanúhegyek futása és a Piros 85 olyan élmény volt (oké, őszinte leszek, a Piros utolsó 7 kilométere már egyáltalán nem volt akkora élmény  :)  ), hogy terepen ragadtam. A 2015-ös UTH éjféli rajtán is kint voltam Szentendrén, és a hangulat v. a sok terepfutós videó nézegetése(?), meghozták a kedvem ahhoz, hogy beálljak végre egy igazi “nagy” terepfutóverseny rajtjába. Azzal nem voltam tisztában, hogyan lehetne értelmesen összerakni egy időben, és edzések számában optimális edzésprogramot – hisz messze nem csak futásból áll az élet. Így január közepétől a váci Jedi-k vezére, Jakus Béla írta a programomat, hogy az erő velem legyen az UTH-án. Innen is köszönöm kedves dorgálásait (ami leginkább a kialvatlanság-munka-edzés összeegyeztetésére vonatkozott) és legfőképp támogatását.

IMÁDTAM A FELKÉSZÜLÉST, ÉS NÉHA NEM

A felkészülésemben volt pár izgi dolog. Először is abbahagytam a hol úszom, hol görgőzöm, hol futok csapongást és betettünk heti 5 futóedzést a naptáramba.  A heti edzéseim óraszáma nem változott, csak a hangsúlyok helyeződtek át. Heti 1 erősítés, 1 nyújtás, 5 futás és 1 úszás maradt a programban. Arról írtam korábban, hogy miért kértem edzői segítséget, így ezt most nem ragozom. Elmentem laktát mérésre, bemértük az edzészónáimat, a testzsíromat (majd neki is álltam diétázni gyorsan – jelenleg -6-6,5 kilónál járok). Legnagyobb kihívást az idő beosztása, a megfelelő alvásmennyiség abszolválása,  és a családi béke fenntartása jelentette. Hogy az önző, örömteli dolgokról is szó essen, a heti két terepfutás is új volt az életemben. Korábban hetente, másfél hetente futottam 1x terepen. Szerdánként a váci Naszályra mentem, volt hogy este is! A hétvégi hosszú futásokat pedig hol a Naszályban, hol a Börzsönyben rendeztem, többnyire egyedül. Hóban, sárban, havas esőben – ugyanúgy, mint bárki más, aki terepen rendszeresen fut. Talán pontosan ezért, nem is viselt meg az a rengeteg sár, és nyálka, ami az UTH útvonalán várt. (Persze a szintidő nyomása miatt tartottam tőle.)  A Börzsönyben olyan körülmények között sikerült futnom kora tavasszal, hogy ez most teljesen vihető volt. Természetesen volt olyan nap a felkészülés során, amikor a hátam közepére kívántam az edzést. És olyan is, amikor a családom kívánta az egészet a háta közepére. Mert egy ilyen felkészülés  az egész családot is regulában tartja.

Az 5 és fél hónap minden edzése pulzus alapon történt, heti elemzéssel, heti tervezéssel.

Mindezek ellenére, a verseny előtti héten tele voltam kétségekkel. Olyan dolgokon kezdem el pánikolni, amin nem is kellett volna. Aggódtam, hogy vajon beérek-e szintidőn belül? (55km, 1600m szint, 9 óra)  A pánik videómat itt is közzéteszem, mert azt hiszem, ebben sikerült igazán átadni, hogy mit is jelentett nekem ez az UTH-s felkészülés.

SALOMON ULTRATRAIL HUNGARY 55

Olyan ideges voltam este, hogy még a kedvenc Columbo filmemre sem tudtam elaludni, így muszáj voltam megnézni még egy részt. :) A frissítést még elalvás előtt összekészítettem. 8 órára pakoltam cuccokat. Óránként egy sótabit, 3-4db/óra BCAA tablettát, 4 gélt, 0,5l isoitalt, 0,5l vizet, 2 müzli szeletet. Ja, itinert nem néztem – nem szoktam. Ez rossz szokás, tudom, de nem bírom levetkőzni. Gondoltam majd megyek a szalagozás mentén.

A legsarasabb első 10 km-en. So what?

A legsarasabb első 10 km-en. So what?

Másnap reggel minden okés volt, átjárt a verseny előtti izgalom, ami a rajtközpontba érkezve oldódott. Jó volt találkozni a gödi futókkal, az ismerősökkel. Szokásos logisztika, aztán indultunk a rajtba.  Alig vártam, hogy megszólaljon a duda v. mi is volt az indulást jelző hang? Az idő tökéletesen alakult. Picit szemerkélt az eső, de nagyon hamar elállt. Senki ne akadjon ki, de nekem fogalmam sem volt, hogy melyik részt hogyan hívják a Pilisben. Ez tök ciki, én tudom. Így nem részletezném szakaszról szakaszra a történéseket. Nem is tudnám. Ha eddig nem tettem, most már hadd ne vegyek elő térképet. Nekem bőven elég volt a rajtszámomra applikát szinttérkép. :)  A rajttól kezdve, számomra az egész verseny egy folyamatos utazás, flow volt. 150-es pulzust lőttünk be a teljes távra, amit tudtam is tartani. Béla figyelmeztetett, hogy ezt a 150-es pulzust nagyon lassú tempónak fogom érzeni az elején, és hogy a mezőny egy jó része tuti elmegy majd mellettem, de ne aggódjak.

Az én intinerem.

Az én itinerem.

 

A 150-es pulzus valóban olyan kényelmes futótempóval párosult, amivel úgy éreztem, hogy a világból is ki tudnék szaladni. Persze bizonyos emelkedőkön ez gyaloglást jelentett. Egyáltalán nem figyeltem, hogy milyen tempóval futok, csak és kizárólag a pulzusomra kukkoltam rá időnként. Az első pár kilométeren kicsit kapkodtam, vitt magával a mezőny, ott 157-ig elkanászodtam, de gyorsan észhez tértem, hogy messze még a vége, osszam be az erőmet. Így 5-6 kilométer után vissza is tértem az eredeti tervhez – de jól tettem! Igaz úgy éreztem, hogy lassú vagyok mint a csiga.  Fél óránként fél tasak gélt nyomtam, ittam rá vizet bőségesen, óránként egy sótabit (Penco) és átlagban 3 szem BCAA-t ettem. Az utolsó 2 órában, ezek málladékát. A frissítő asztaloknál mindig megtöltöttem a kulacsaimat. Egyikben mindig víz volt, a másikban mindig iso. Itt-ott bekaptam egy banánt, olivabogyót, mazsolát, és nagyon jól frissített az alma, főleg az utolsó 20 kilométeren. Ja, és tettem be magamnak egy negyed kiflit is. Nekem kell egy kis szilárd kaja, ezt már kitapasztaltam. Ez is nagyon jól jött. Azt hiszem, hogy a frissítésem ennél a távnál, ennél a tempónál tökéletes lett. A verseny végén és után nem voltam farkas éhes, nem fájt a fejem. Másnap sem akartam felkajálni a hűtőt. Na, de most nagyon elszaladtam. Picit még mesélek a versenyről.

Chainsen akció után. 270 gr. Kétszer jó szolgálatot tett.

Chainsen akció után. 270 gr. Kétszer jó szolgálatot tett.

Az első szakasz, a Lajos-forrásig (ha jól tudom a nevét) és onnan lefelé, saras és lucskos volt. Én vittem magammal a kis lánctalpas Chainsenemet (cipőre rögzíthető fém fogas talp), amit fel is húztam, hogy ne csúszkáljak a sárban. Nagyon bevált, mert így nem kellett botoznom – nem is vittem magammal botot.  Asszem a Lajos forrás előtt v. után volt az az erdei nagy ereszkedés, ahol mindenki csúszkált. Na, ott használtam a szögeimet. Aztán le is vettem, be a zsákba.  Igaz, úgy néztem ki mint a kismalac, de a lejtőn tök jól tudtam futni vele és a le és felévétele is csak egy pillanat volt.

A Pilisszentlászló utáni patakot ismerős szakaszként köszönthettem, hiszen a megelőző pilisi edzéseimen itt futottam. Mivel korábban kipróbáltam a patak átkelést, ott sem ügyetlenkedtem. Egész gyorsan átpattogtam a köveken. Nekem mindenképp jó volt, hogy ismertem ezt a részt, mert emlékszem, hogy amikor edzésen futkároztam ezen a részen, teljesen ki voltam akadva, hogy mennyire macerás ez a sok patak átkelés. Legalább 5-6 alkalommal át kellett mászni a köveken. Most pedig szuper jól ment.

Pilisszentlászló után indultunk Visegrádra. Ezt az utat is ismertem, hisz Matykóval ezt a részt is bejártuk (itt készült a Vigyázz, kész, Ultratrail Hungary videóm is). Itt csak egy kóbor kutya ugatta meg a mögöttünk haladó fiúkat. Ekkor már kerülgettük egymás Nagy Sárával, akivel egészen a célig egy ritmusban mentünk, sőt az ultolsó 10 kilométert végig beszélgettük.

A Fellegvárig vezető kaptatóval sem volt problémám. Toltam a gélt, ittam rá, müzlit toltam, figyeltem a pulzusom. Minden ment mesésen. Arra lettem figyelmes, hogy ezzel a lassú tempóval kezdek lehagyni embereket. Visegrád előtt már többen gyalogoltak. A nagy meglepi akkor jött, amikor a nálam sokkal jobban futó Matyi barátomat is utolértem. Félre ne érts, csodálozásom tárgya az volt, hogy működik a módszer, hogy jó a taktika, amit választottunk Bélával. Azt tudtam, hogy Matyi elszúrt valamit. Mivel először teljesítettem terepfutóként ilyen távot, mindenképp arról szólt az egész verseny, hogy nézzük meg, mit produkálok egy biztonságos célzónában.  A cél az volt, hogy tisztességesen tudjam teljesíteni a távot, és jó érzéssel érjek a célba.

Hogy útközben milyen mesés helyeken jártunk, arról nem is tudnék, csak nagyon giccsesen írni. A tereputazásom közben igyekeztem időt szakítani arra, hogy gyönyörködjem a tájban.

Élveztem, hogy élvezem a futást. Megnyugodtam, hogy itt van a helyem, hogy nem lógok ki a sorból.

Közben újabb és újabb futókat értem utol.  150-es pulzussal már nem csigának, hanem tempós futónak tűntem. Nem tudok mondani egyetlen olyan pontot sem, amikor megzuhantam volna vagy rosszul lettem volna. Az egész totál kiegyenlített volt élményben, terhelésben, minden szempontból. Az utolsó hegyet kimondottan élveztem.

A BEFUTÓ?

Nagy Sárával, akivel végig együtt haladtunk. Köszi. :)

Nagy Sárával, akivel végig együtt haladtunk. Köszi. :)

 

Már majdnem olyan feeling volt, mint amit a Salomon nagy versenyeinek videóján láttam. Sárával együtt haladtunk. Együtt csippantottunk. Neki 1 mp-cel később csippant az órája, szóval 19-20. helyen zártunk a nők között (65-en indultak el aznap reggel asszem’). A legjobban annak örültem, hogy nem voltam kibukva a végén. Ugrálni tudtam volna örömömben. A befutó után aztán jött egy kis dumálgatás, majd elindultam vissza a rajtközpontba. Útközben megállított a szentendrei utcán egy sétáló pár, és megkérdezteék, hogy “Ne, haragudj, de hány kilométert futottatok?”. Mondtam, hogy 57 kilit és volt aki 115-öt. Nem hitték el… :) . Asszem pár éve én sem hittem volna.

Köszönöm mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy ez a verseny nekem így sikerüljön. Nem listázok, úgyis tudjátok, akik akár kicsit, akár nagyon de benne vagytok ebben a sikerben! Nem kellett versenyt nyernem ahhoz, hogy úgy érezzem győztes vagyok. Hát, ezért szeretem én a futást.

Jó futást!

Györgyi

 

uth_12